MDD 2024 - KonTiki_2025

A túra során sűrű ártéri erdők, homokpadok és természetvédelmi területek kísérik utunkat, miközben a folyók sodrása hol könnyedén visz magával, hol pedig izgalmas kihívás elé állít. A Murán és a Dráván való evezés a nyugodt természetjárás és az aktív kihívások tökéletes egyensúlyát kínálja, míg a Duna méltóságteljes áramlása a végső célunk felé vezet.

Többen kérték, hogy írjak beszámolót az Első Nemzetközi Mura-Dráva-Duna Túráról (MDD), de mint mindig, most is időre van szükség, hogy az élmények leülepedjenek, és összeszedetten tudjak visszaemlékezni erre a valamivel több, mint két hétre. A jól megszokott hajónapló vezetése is elmaradt, megmondani sem tudom, hogy miért. Az is hosszú idő volt, mire több hónap szervezés után végre találkoztunk osztrák barátainkkal a Mura partján. A 2023-as TID konferencián született meg az elhatározás, hogy létrejöjjön egy olyan túramozgalom, ami a Nemzetközi Duna Túra bevált alapjaira épít, és kapcsolódik is ahhoz a horvátországi Almáson, ahova minden második évben érkezik meg a regatta. Ebből következik, hogy az MDD is csak két évenként lesz kiegészítő programja a TID-nek. Legalábbis ez a terv. Az Ausztriát, Szlovéniát, Magyarországot és Horvátországot összekötő túrát grazi kajakosok és lelkes horvát evezősök szervezték, ők biztosították a táborhelyeket. De büszkék lehetünk mi magyarok is, hiszen 25 regisztrált résztvevőből 22 fő meg is jelent a startnál, így az egyik legnagyobb csapattal vágtunk neki az útnak.

A nagy regatta Bad Radkersburgból indult csendes vízen, még a bátrabbak 4 nappal előbb megérkeztek a Mura felső szakaszára. Ezt a csapatot a néhány osztrák evezős mellett 7 magyar, és az eszéki illetőségű Ivica barátunk alkotta, aki szintén velünk érkezett július 11-ről 12. virradóra a Großlobmingi Murinsel kemping elé, úgy hajnal fél négy tájékán. A környék inkább Knittelfeldről és Spilbegről ismerszik meg, ahol a forma 1-es autók száguldoznak minden éveben a Red Bull ringen. Senki nem aludt, és nem alszik. A kikelet párájában rohanó folyó mindenkit magával ragad. Így várunk egész reggelig, mire kitárul a kemping ajtaja. A táborhely egy nagyon szép tavacskát ölel körbe, látszólag minden parcella foglalt. Recepció még nincs, így kicsit tanácstalanok vagyunk. Némi telefonálgatás után kapjuk a jelzést, hogy az osztrák szervezők egy 15 kilométerrel arrébb lévő városkában várnak minket találkozóra, ahol majd megkapjuk az infókat. Meg is kaptuk, ami annyiból állt, hogy örömmel látnak minket egy bevezető evezésre. Mit is lehetett erre mondani? Bár kialvatlanul, de mindenki úgy dönt, ám legyen, ezért jöttünk. Nem bánjuk meg, mert a konvoj zöldellő hegyek között érkezik Murau alá, ahol a kajakok vízre kerülnek. Nincs kecmec. Sisak, mellény, hullámkötény mindenkinek kötelező.  Mivel a GoPro még nincs a fejfedőre applikálva, ezért nagy sajnálatomra az autóban marad a filmfelvevő. Hamarosan kiderül, hogy a telefon sem opció ezen a napon.

Több, mint 800 méter magasan, egyenként szállunk vízre, de együtt indulunk. Elöl Christoph egy eszkimó kajakban, mi utána. Rohan a víz velünk, ehhez nem vagyunk hozzá szokva. Talán egy kilométert tehetünk meg, amikor az egyik osztrákot kikapja egy belógó faág a hajóból, éppen előttem. Még nem érzem igazán a kölcsönkapott lapátot, ezért kapaszkodnom kell, hogy ki tudjam kerülni. Az első para máris megérkezett, már magamat is a vízben láttam. Ezután felgyorsulnak az események hatalmas robajjal jönnek velünk szemben a hullámok, melyek a víz alatt kerekre legyalult sziklákon törnek meg. Az első ilyen le is söpri a deckről a mára bekészített vizemet. Néhány ilyen sziklát megérzek a kajak alatt is, de olyan gyors a víz, hogy egyből tovább is dobja a hajót. Ha nem a hullámokra, akkor a hatalmas visszaforgókra kell figyelni. Egy "S" kanyarban kapjuk a legnagyobbat. Itt mindenki küzd a hajóban maradással. Ez sajnos Marci barátunknak nem sikerül. A víz hideg, az izmok begörcsölnek, de végül ő is kikeveredik a centrifugából. Megúsztuk, mehetünk tovább. A következő elgondolkodtató eset, amikor Kristóf kap a nyakába jókora víztömeget, és az önfelfújódó mellény teszi a dolgát, kirobban. A sópasztilla akkora adag vizet kapott, hogy az beindította a gázpatront. Kristóf komikus pózban evez tovább nyakában a hatalmasra fújódó mellénnyel, ami nem is olyan vicces, mert levegőt is alig kap tőle. Mivel én is ilyet vettem a könnyebb evezés érdekében, végig imádkozom az utat, hogy megússzam a hasonló jelenetet. Fél útnál járunk, amikor egy pihenő és átemelés vár ránk az Unzmarkti duzzasztónál. Jó lenne itt befejezni, mert nagyon fáradt vagyok, és a fejem is majd szét robban. De csak 1 hely volt az autóban, ami most Kristófot fuvarozza vissza a célállomásra. Ahogy a parton pihegünk, akkor gondolok csak rá, hogy atyaúristen milyen csodálatos helyen evezünk. Sajnos csak periférikusan láttam a zöldellő alpesi hegyeket, a folyóparton legelő teheneket, mert a víz maximális koncentrációt igényel. Az erőmű alatt még zabolátlanabbul rohan a folyó. Christoph segítségével egyesével szállunk hajóba, amit vezetőnk addig nem enged el, amíg a hullámkötény fel nem kerül, és teljesen el nem rendezzük magunkat. A szemközti langóban várjuk meg, amíg mindenki épségben vízre száll. Mérhetetlenül fáradt vagyok, de a visszakapott lapátomnak köszönhetően immár magabiztosan csapkodom a vizet az első sorban. Shrek híres mondatával bombázom folyamatosan Christoph-ot. "Szamár ott vagyunk már?" …és, amikor majdnem megérkezünk, brutális kifutószéllel egy felhőszakadást kapunk a nyakunkba. Azonnal kikötünk egy fedeles gyaloghíd tövében. Váltóruha híján, marad a vacogás, majd a telefonálgatás, hogy autós kíséretünk jöjjön értünk. A navigáció viszont időt vessz igénybe, ezért már csak a táskámban rejlő meleg ruhában bízom, amikor kiderül, hogy az a kempingben ázik az esőben, mert ki lett pakolva. Marad az ülés alá becsúszott pálinka, ami némi életet lehel belénk.

Táborunkba visszaérve, Marcival szomorúan vesszük tudomásul, hogy mindenünk elázott. Éjszakára egy kölcsön pokrócot kapok a problémát okozó sporttársunktól. Nem baj, ezt is túléljük. Bár lassan 48 órája fent vagyunk, a kemping éttermében kapott rántott hús kicsit rendbe teszi közérzetünket. Este 10-kor már csak én vagyok fent, amikor Andy az osztrák főszervező egy pálinkával a kezében jön köszönteni. Sokat leveleztünk, még összehoztuk ezt a túrát.

Túránk első hivatalos napján a Mur Challange pályája várt kis csapatunkra, kempingünktől a Leobeni erőműig 45 kilométer hosszan. Bár hajóink lekerülnek a Tranzit tetejéről, és megkezdjük a felkészülést, Marcival úgy döntünk, hogy biztonságunk érdekében jobb lesz ezt a napot kihagyni. Mindenünk vizes, energiatartalékaink teljesen kimerülve, a pálya pedig maximális koncentrációt igényelne. Pihennünk kell. Meghozzuk a döntést, amihez Kristóf is csatlakozik. A délelőtt holmijaink szárításával telik, míg a többiek Apfelberg polgármesterével fotózkodnak 2 kilométerrel lejjebb. A protokolláris feladatok után, erre a napra is jut egy havaria. Egyik osztrák sporttársunk sziklák közé szorul, a 3 rétegű polietilén hajót 45 fokban derékbe hajtva. A mentésére siető társa, szintén a habokba borul. Rafttal közlekedő honfitársaink veszik fel a hajótörötteket. Úgy néz ki ennek a hajónak annyi, viszont a rugalmas anyagnak köszönhetően, a parton addig tapossák a kollégák, míg vissza nem nyeri eredeti formáját, és már csak egy horpadás jelzi a baleset helyét. Gazdája, végig is jött vele egész Borovóig.

Mi a parton addig összepakolunk, és egy vásárlást közbe iktatva indulunk a busszal Leobenbe, ahova majdnem egyszerre érünk a többiekkel.Esti táborunkat egy kishajóvezetői iskola kikötőjében, Bruck am der Mur külterületén találjuk meg. A folyó itt festői kanyart tesz a zöldellő alpesi hegyek közé szorulva. A látvány drámaiságát fokozza Isten színes hidja mely a hirtelen jött eső után ereszkedik a völgybe. Gőzölög még a táj, amikor vendéglátóink grill vacsorával kedveskednek Nekünk. Jó alkalom ez a kapcsolatok erősítésére. Én is most először beszélgetek felszabadultan osztrák vezetőinkkel, Carolinával és Christophal, akik meg is kóstolják apró kis ajándékaimat, a kétféle Unicumot.

Utolsó olyan napra ébredünk, amikor még fel kell vennünk a sisakot és csapatban evezünk Christoph vezetésével. Az előző nap kinézett indulási pont összefogással, de működik. Akik hallgattak ránk, mindenki biztonságosan elfoglalja helyét a hajójában. Hullámokon bukdácsolva érünk el a Murecki hajómalomig, ahol kötelező megállást rendelnek el. Ezekből a hajómalmokból jó párat látunk utunk során, ez viszont múzeumként működik, ezért belülről is meg tudjuk tekinteni. Partján egy étterem nyújt felfrissülési lehetőséget, amit alaposan ki is használunk. Bő másfél órás pihenő után indulunk tovább, egyesével a visszaforgó rámpájáról. Kisebb zúgókon kell átesnünk utunk további kilométerein, amikor már messziről hallunk egy mély dörgő hangot, ami semmi jót nem ígér. Hamarosan meg is látjuk a következő akadályt, ami látható szintkülönbség után a forrongó üstre hasonlított. Az adrenalin mindenkiben emelkedik, de itt és most higgadtnak kell maradni. Christoph vezetésével, kellő távolságot tartva, egyesével indulunk a feladat leküzdésére. Még a felvízről látom, hogy Ivica nem bír a habokkal és egy hullám beborítja. Talán nem volt meg a sebessége, de most én jövök, nincs vissza út. Egyszer csak érzem az esést, ami úgy fél-egy méter lehetett, talán valami sziklát is érzek magam alatt, de máris benn vagyok a javában, a hullámok minden irányból dobálják a kajakot. De a Seabird jól vizsgázik, és úgy néz ki én is észnél vagyok. Ahogy túl jöttem a nehezén, megfordítom a hajót és látom, hogy újabb kolléga úszik a hajója mellett. Marcit kellett szintén mentenünk, aki szerencsére viccesen fogja fel az újabb fürdést.

Még egy kisebb bukó és túl vagyunk a nehezén.  Bad Radkersburgig nyugodott vízen evezhetünk, beszélgetve és kipihenve a koncentráció miatti fáradságot.  Kikötésünk kissé nehézkes, de mindenki szerencsésen partot ér. Már látjuk is, hogy este itt jót fürödhetünk. Kajakok felkerülnek a kiskocsikra, és egy jó fél kilométeres séta következik velük a kempingig. A nap persze ezer ágra süt le kis csapatunkra, miközben átvágunk a szántóföldek között. Kis tanácstalanság a recepció környékén, majd megkeressük azt a pici földdarabot, ami a sátorozókat szolgálja ki. Az egyik sarokban van elrejtve, mert itt inkább betonos parcellák vannak a lakókocsiknak.

Gyors berendezkedés után, gondoltuk megkeressük a kemping büféjét. Kiderül, hogy semmi ilyesmi nincs, de van egy sörautomata, ami jéghideg dobozos italt dobál ki magából 2 EUR ellenében. Senki sem sajnálja az aprót, nagyon jól esik a hűsítő nedű. Ki is fosztjuk hamarosan a mannát adó masinát, de le a kalappal az osztrákok előtt, mert pár óra múlva, már újra feltöltve áll a rendelkezésünkre. A recepcióstól meg tudjuk, hogy csak kimegyünk a kemping kapuján és 150 méter sétára van egy kurkonditorei, azaz SPA cukrászda. Hiába, a gyógyfürdő mellett vagyunk. Esti beszélgetésre ide sétálunk ki Marcival és Kristóffal. Egy kedves fiatalember lép az asztalunkhoz és mi kevert német nyelven kérjük a három sörünket, melyet egy hölgy hoz ki nekünk. Kristóf nem is állja meg, hogy hangosan megjegyezze, milyen szép a szeme -miket nem vesz észre, én a sörre koncentráltam. Mivel az izzasztó meleg nem tágított, gyorsan intünk a második körért. Jön is mosolyogva a fiú: -ugye még mindig a magyar nők a legszebbek. A feleségem - mondja Norbi, kinek nevét most már leolvassuk a névtábláról. Gyorsan kiderül, hogy a java személyzet magyar, akiket ő irányít. Nem csoda, hogy a következő majdnem két napra ez lesz a törzshelyünk.

Ez a nap a pihenésé. Mára várjuk a túránkhoz csatlakozó honfitársainkat, osztrákokat, horvátokat, szerbeket. Családi kis társaságunkból egy 65 fős igazi nemzetközi csapat válik. Reggel végre nem sietünk. Egy jó kis hagymás babot készítek szalonnával, kolbásszal reggelire, amit Marcival falunk fel. Kristóf Csillával városnézésre megy, mi Marcival úgy fedezzük fel a várost, hogy közben a boltokat keressük.

Bad Radkersburg egy álmos kis fürdőváros, de nem volt ez mindig így. Mátyás tíz éves megszállását kiheverve kulcsszerepet játszott a török elleni védekezésben. Erődrendszerét ekkor erősítették meg. Az I világháború után, mint határváros többször cserélt hazát, majd a II világháborúban csaknem teljesen megsemmisült. A város két részre szakadt. Bal part Ausztriához tartozik, míg a jobb Jugoszláviához, majd Szlovéniához. 2007-ben, a Scehngeni egyezmény kiterjesztésével alkothatott újra szerves egységet a két városrész. Hazafelé Norbiéknál futunk össze, bár nem volt megbeszélve. Itt minden út Norbiékhoz vezet, legalábbis a város és a kemping között.

Délután aztán folyamatosan érkeznek a túrázók. A magyarokat Rátkai Janiék hozzák az RSE buszokon, csak Balázsék érkeznek külön. Nagy az öröm, hisz mindenki barátként üdvözli a másikat. Nagy család ez már, akiket a vizek szeretete köt össze. Persze mindent meg kell mutatni, mi hol található. Így a cukrászdát is, ahol immár Marcsival és Zsolttal kiegészülve öten fogyasztjuk el club szendvicsünket vacsorára. Ahogy várható volt ez az este nem a korai lefekvésről szól. Beindulnak a sztorizgatások a koccintások, éjfél elmúlik, mire elpihenünk.

Ma már Szlovéniában és Horvátországban evezünk. Ettől kedve nincs már osztrák túravezetés, mindenki úgy vág neki a Muraszerdahelyig tartó távnak, ahogy éppen kényelmes. Mi a vége felé kecmergünk ki a kemping kapuján, és Norbiéknál még le is parkoljuk a hajókat, hogy elbúcsúzzunk, és egy finom osztrák kávét igyunk az indulás előtt.

A hajókat jó egy kilométeren keresztül rángatjuk az indulási rámpáig, de legalább aszfaltos úton. A folyó bár még mindig gyors, de tapasztalt evezősöknek már biztonságos. Egy szép, de semmi különös szakasz 45 kilométeren keresztül. Ljubezni szigeten, a Vodenica malomnál szakítjuk meg utunkat, ahol az egész nemzetközi sereg kiköti hajóit. A hajómalomnak hűlt helye, később kiderül, hogy az előző áradás megrongálta, így a parton lévő étterem mögött, a szárazföldön várja a kijavítását. Jól esik a pihenő, mert nagyon meleg van. A közösségi térben valami előadást tartanak, ami németül zajlik, ezért ezt kihagyjuk.

Nehezen indulunk újra útnak. A partra érve azt látjuk, hogy hajóink vízen lebegnek. Egy óra alatt jelentősen nőt a folyó vízszintje, rengeteg uszadékot hozva magával. Valószínű a felettünk lévő duzzasztót nyitották meg. Szerencsénk, hogy bár parton voltak hajóink, biztonság kedvéért kikötöttük őket. Beszélgetve evezünk tovább, Marcival közösen zárást adva a többieknek. Álmosító így ez a menet, ezért többször megállunk fürdeni.

Muraszerdahelyi kikötésünknél már fotósok várnak, ez innen már Ivica felségterülete. A szervezés során sikerült a túrát eladnia a helyi önkormányzatoknál, így ettől kezdve protokolláris feladataim is elkezdődnek. Sátrainkat a helyi sportpályán verjük fel, vendéglátónk a helyi kajak klub. Ivica megígérte, hogy minden nap gondoskodnak meleg ételről, és így is lett. Kedves műsorral, polgármesteri köszöntővel, finom vacsorával vártak minket. Először emelkedik a hangulat, a vacsora viszont éjszaka kiugrasztott a sátorból.

Utolsó nap a Murán. 68 kilométer a határok között, így is nevezhetném ezt a napot. Evezünk a magyar-horvát-szlovén hármas államhatáron, Muracsánynál (Goricán) áthaladunk az E65-ös autópálya alatt, amin honfitársaink éppen az Adriára tartanak, de érintjük Muraszentkeresztet, Bottonyát, Molnárit.

A magyar csapat megint együtt indul, a zárást ma is mi adjuk Marcival, akivel megbeszéljük, hogy reggelinket az első sóderzátonyon fogjuk elfogyasztani. Így is lett, de a többiek tovább eveznek, és ezzel el is kezdődik egy nem várt esemény sorozat. A folyó vadregényesen kanyarog a medrében, a belső íveken épült zátonyokon fennakadt fák meredeztek az égnek, melyeken meg-meg húz a víz. Igazi akadály pálya, nem árt észnél lenni. Az éles kanyarokba ráadásul nagy sebességgel esik be a víz, ami az óvatlanabb evezősöket gyakran vágja be a parti bokrokba. Több ilyen borulást láttam már pályafutásom során.

Ekkor csörren meg a telefonom, Kristóf hív: -meg van a kenu! - Milyen kenu, csak nem borult valaki? - Ti nem tudjátok? Zsolték borultak. - Máris indulunk - közbe Kristóf le is teszi a telefont. Számolgatunk, jó pár kilométerrel előttünk lehet a csapat, igyekeznünk kell. Már bőven a hajókban vagyunk, amikor újból csörög a telefonom. Most Zsolt hív, hogy borultak. A jó hírt közlöm, hogy a hajó meg van, de ennél többet nem tudok. Pár perc múlva újra hív, hogy Balázsék már fel is vették őket. Még egy telefon érkezik, hogy Kristófék egy kis sziget belső oldalán várnak. Egyszer csak meglátunk a bokrok alatt egy felfordult fehér kenut, Ivica, már ki is kötött valahogy a susnyásba, de képtelenség volt menteni. Látszik, hogy csomagok vannak a hajóhoz kötve. De ez nem Zsolték kenuja. Oda állunk melléje, de akkora a sodrás, hogy nem tudunk mit tenni. Gyorsan készítek két képet, hogy később a GPS koordináták alapján meg lehessen találni. Hamarosan elérjük a Kristóf által jelzett szigetet, ahol kis csapatunk már túl van az első sokkon. Az elmondás szerint Zsolték egy zátonyra futott fán akadtak fent. Őket a sodrás egyből elvitte, majd ahogy a kenu kiszabadult, az a másik irányba sodródott. Akkor érkezett Kristóf, aki osztrákok segítségével próbálta menteni a menthetőt. Heroikus küzdelem árán sikerült valahogy partra terelnie az elszabadult járművet.

Hogy mi történt a másik hajóval? Azt csak pár óra múlva tudjuk meg. Ágiék hívnak, hogy mit tudunk Józsi bácsi borulásáról. Kiderül, hogy a fejre állt kenu is hozzánk tartozik, és mentésére siető társa, István szintén beborult a kajakkal, de ő ki tudta menti magát. Józsi bácsi a magyar partra sodródott, és ott jó néhány kilométert gyalogolva elért egy kis faluba, ahonnan telefonálni tudott. Leadom a koordinátákat, így a mentés is megkezdődhet.

Innen kezdve unalmas, de szép utunk van.  Kicsit fárasztó a csapat végén pilinkázni. Sűrűn megállunk hűsíteni a sóderpadokon.  Molnári környékén egy kedves helyi kenus családdal találkozunk, akik nem rég szerettek bele a vízi túrázásba, és a fröccsük is elég hűvös. Jó tanácsokat adnak a Drávára való beérkezéshez. A Légrádi táborhelyünkre ugyanis több ágon is megérkezhetünk.  Nem véletlenül hívják ezt a részt Európa Amazonjának.

A két folyó találkozásánál hirtelen szokatlan nagyságú víztömegre érünk. Elő kell venni a térképet, hogy megtaláljuk azokat a bizonyos átjárókat. Végül a középsőn érkezünk arra a homokos strandra, ahol már túratársaink kajakjai pihennek. Elmúlik este fél hét mire kikötünk, így a sátrat sem verjük fel, inkább vacsorázunk először. Nemsokára minden hajó és ember biztonságban megérkezik, hála a Rómaifürdő SE vezetőinek, Rátkai Janinak és Áginak, akik szervezték, és aktív részesei voltak a mentőexpedíciónak.

Az eső már éjszaka megérkezett és változó intenzitással, de folyamatosan egész nap esik déli 12 óráig. A bevállalósabbak elindulnak reggel, mi inkább próbáljuk kivárni az eső végét. Mivel kíséretünk a déli komppal távozni kíván, így az egésznek semmi értelme, szakadó esőben bontjuk a sátrat.  Szerencsére mire vízre szállunk elzárják az égi csapot.

48 kilométert kell leevezni ezen a délután Szópiáig, amit én 4 és fél óra alatt teljesítek. Egy megállót iktatunk be Barcsnál, ahol a helyi strand büféjében pihenünk meg. Józsi bácsival is itt találkozunk ismét, aki éppen a családját várja. Ő már nem szállt többet vízre a borulás után. Azért már bizakodóbbak vagyunk, mert látjuk, hogy nem hunyt ki a láng a szemében. Biztos vagyok benne, hogy jövőre a vízen újra találkozunk.

Szomorkás időben indulunk tovább, a levegőben ott az eső illata. Ezért inkább, elhúzok, megbeszélem Kristóffal, hogy majd a célban találkozunk. Szép a folyó tényleg, de most valahogy szerettem volna mihamarabb célba érni. Nem úgy Feri, akivel valahol félúton találkozom. Egykedvűen csordogálva élvezi a magányt. Látszik rajta, hogy boldog. Kicsit most haragszom magamra. Hát nem Neki van igaza?

Kellően elfáradok mire kikötök Szópia partjainál, ahol az MDD tábor már igencsak hangosan éli életét.  Eső utáni jókedv. Messziről látom száradni kiterített sátrainkat, kíséretünk csak gondolt ránk. Többiek elég későn érnek be, már éppen a vacsora előtti protokolláris eseményre készülök egy kis Unicummal a polgármesternek. Szokásos köszöntő beszédek, és jöhet a vacsi. Végre egy élelmes horvát, aki megtalálta a kereslet kínálat egyensúlyát, és egy hűtő kocsiból sört és üdítőt árul.  Tudom unalmas, de ez is csak szokásos este a táborban. Mindenki elmondhatja, hogy sofőrünk mit vitt magával arra a pár napra, amíg magunkra hagy. Elég csinos a lista, én is mérgelődöm. Kicsi beszélgetés, és mihamarabbi lefekvés. Mindenki fáradt.

Csak 25 kilométer vár ránk a Dráván. Kristóffal és Marcival együtt indulunk, és egész nap együtt is maradunk. Erre az útra csatlakozik hozzánk néhány kenu a Belistei kenu klubból. Fél órát sem evezünk, amikor kikötünk egy kis szigeten. Nem igazán ideális a part, de valahogy kikecmergünk, hogy mindenki elvégezhesse folyó ügyeit. Némi áradás érezhető a folyón, ezért a zátonyok most megbújnak a habok alatt. Ennek megfelelően csak Drávasztarán kötünk ki a vízitúra pontnál.

Itt érzem először, hogy valami nincs rendben a szervezetemmel. Émelygek, és nagyon gyengének érzem magam. Leülök a partra és egy almát magamba erőltetek, de azt sem tudom végig enni. Alig várom, hogy vége legyen a napnak. Monoszlón árnyék egy szál se, így mindenki tűző napra veri tanyáját.  A helyiek már sátraink körül készülődnek, mi elmenekülünk a helyi kocsmába, ahol már Ágiék is hűsölnek. Itt egy hirdetés van kitűzve, ami arra hívja fel a helyi nagyérdemű figyelmét, hogy a mai napon érkezik a Nemzetközi Mura-Dráva-Duna túra, és ünnepeljenek velünk. Hát ezért van ez a sok helyi a táborunk körül.

Egy sör mellett írom angolul az esti beszédemet. Ez se esik jól, ezért a többieket ott hagyva, inkább visszabaktatok a táborba. Lassan elérkezik a vacsora, csak előtte még a protokoll. Bemutatnak a barcsi polgármesternek, aki szintén vendégként van jelen, majd a helyi főméltóságnak. Itt kell megjegyeznem, hogy komoly változások lehettek Horvátországban. Mindenhol fiatal, agilis, nyelveket beszélő polgármesterek köszöntöttek. Ez volt az egyetlen hely, ahol tolmácsot is kaptam a beszédemhez, ezért hol magyarul, hol angolul szóltam az egybegyűltekhez.

És vacsora… az egész délután parázs felett pörgetett malac mégis a miénk. Ezen felül grill és két féle leves vár ránk. Hát tényleg nem aprózták el a monoszlóiak. Egy falat se megy le a torkomon, pedig mennyi finomság. Rosszullétem fokozódik, ha csak ránézek a kajára. Már tudom, hogy baj van. Inkább lemegyek megfürödni a folyóba. Az amúgy langyos vízben reszketek. Ennek fele se tréfa, jobb, ha lefekszem. Egy darabig még hallom a mulatozást, a táncot, és különféle nációk énekeit. A lázcsillapító, amit bevettem el kezd hatni, lassan lecsukódik a szemem, és fokozatosan szűnik meg a muzsikaszó is számomra. Éjszaka arra ébredek, hogy csurom víz vagyok. Szóval valami lázzal járó gyomor vírus - nyugtázom magamban. Inkább visszaalszom, most ez segít a legtöbbet.

Nem illik csak magamról, és állapotomról beszélni. A másnapi élménybeszámolókból, és később az elkészült videókból látom, hogy a falu tényleg együtt táncolt és énekelt kis csapatunkkal. Nagyon sajnálom, hogy ebből most kimaradtam. Köszönjük Monoszló.

Kicsit jobban érzem magam, amikor felébredek, de legyengültem. Marcival azért elsétálok a boltba, valamit muszáj enni. Kristófot meglepem egy sörrel, jól fog jönni neki a következő 44 kilométerre. Nehéz döntést kell meghoznom, de a biztonság érdekében ezt a napot kihagyom. Fájó szívvel teszem utánfutóra kajakomat és integetek szomorúan társaim után. Közben a tegnap átaludt sztorikat hallgatom. A mai napon Drávaszabolcson keresztül Belistyére eveznek a többiek, ezt az utat én Rátkai Janiék kisbuszán teszem meg. V.Feritől kaptam egy Enterol fortét, ez egy kicsit rendbe teszi a bélrendszeremet, de az émelygés még nem múlt el.

Belistye városában egy körforgalom kellős közepén, a horvát kétszeres olimpiai bajnok kenus legenda, Matija Ljubek bronz szobra köszönt minket, aki ebben a kisvárosban született, életét pedig saját sógora oltotta ki. Ljubek Rátkai Jani kortársa volt így sokszor találkoztak világversenyeken, sőt a hősként tisztelt kenus gyakran edzett együtt Magyarországon Wichmann Tamással is. Érthető a buszban eluralkodó meghatottság és a következő percek visszaemlékezései a barátra.

Furcsa úgy érkezni a táborba, hogy még sehol senki, egy sátor se virít a Dráva menti placcon. Igyekszünk a legjobb helyet kiválasztani vászon lakhelyeinknek, majd egy nagyobb boltba vásárolni indulunk. Itt szerzem be a csipkebogyó lekvárokat, amivel otthon marad feleségemet készülök meglepni. Felvásárolom az egész polcot (4 db), nagy mennyiségben fogyasztjuk otthon. Közérzetem egyre javul, de szervezetem azért jelezz, hogy nem vagyok még a régi. Újabb Enterolt veszek magamba és egy árnyékos helyen így várom a többieket.

Nagy az öröm, amikor végre kinyitják a sport hotel ajtajait. Rendes WC és meleg vizes zuhany fogad. Ki is élvezem az áldást, s ez is hozzájárul jobb kedvemhez. Az esti vacsorából megpróbálok kicsit enni, de csak óvatosan. Szerencsére itt nincs fogadás - gondolom én - ezért elköszönök a többiektől, mert érzem, hogy jobb, ha lefekszem. Hiába, gyenge vagyok még. Már pizsamába fekszem a sátramban, amikor csöng a telefonom, hogy hol vagyok, most kezdődik a polgármester köszöntője. Szél sebesen kapkodok magamra valamit, elsőre a túra pólója kerül a kezembe. Még megkeresem az ajándékot, és rohanok vissza a vacsora helyszínére. Már éppen a város első embere beszél, így utolsó pillanatban állok be a Ivica és Chritsoph mellé. Csak néhány köszönő szóra futja az ajándék átadása mellé, majd igyekeztem volna vissza a kuckómba. Persze ez nem megy ilyen egyszerűen, még közös fotókat szeretnének a helyi szervek. (ezekből azóta se láttam egyet sem) Az éjszakám már láz mentesen telik.

Egész frissen ébredek. A gyógyszerek hatására végre egy jó tudtam aludni. Feritől kérek még pár csomag Enterolt, ezzel már elleszek. Boldogan pakolom cuccaimat, ma újra vízen töltöm a napot. 35 kilométer Eszékig. Ezt nem hagynám ki.

Kristóffal és Marcival evezgetünk a kanyargó folyón, én az erőmet próbálgatom. Úgy érzem minden rendben, egy kicsit előre is lapátolok. 9 kilométer után Nard partjainál, egy szépen karbantartott rekreációs központnál kötünk ki. Itt egy jaycht kikötői is épült, ami most üresen áll, habár főszezon van. Jut eszembe, Magyarországon is láttunk már hasonlót. Ahogy érkeznek sorban az evezősök, mindenki partra száll egy pár percre, hisz ideális a kikötő, és érdemes itt elfogyasztani az uzsonnát. A viszonylag magas vízállás miatt a szépséges drávai homokpadok rejtve maradnak, így érdemes minden ilyen lehetőséget kihasználni.

Tovább indulva csak pár kilométert evezünk, amikor a sűrű parti növényzet közül kiabálás töri meg a csendet. Tört magyarsággal "Gyeje ide" ismétlődik párszor, és Ivica is elkeseredetten lapátol árral szembe, közben integet, hogy kössünk ki. Ennek fele se tréfa, reméljük nincs nagy baj. A kikötési pontra érve, látjuk, hogy egy idősebb bácsi integet felénk, de elképzelésünk sincs, hogy a vízbe lógó bokrok alatt milyen lesz a partra szállás. Kristóf és én folyásirányba állva odasimulunk a parthoz, Marci viszont az ágak alatt végzi. Szerencsére nem borul, de a magyar és a horvát zászlót is elveszti, és ezért nagyon pipa. Végül egy ladikon keresztül ő is kiszáll a hajóból, Kristóf ezt nem kockáztatja meg. Mint kiderül a bácsi Kalocsán dolgozik egy gyárban és innen ismer néhány magyar szót, és kifejezetten mi miattunk jött le a vízpartra, az információt Ivicától kapta. Jégbe hűtött pálinkával, borral, kolbásszal, szalonnával várt minket, és búcsúszóul még egy tucat fantát is elhelyez a hajómba. Meghat a kedvessége, csak Marcinkat nem sikerül felvidítanunk.  

Az A5-ös autópálya előtt hatalmas homokdombok, és fürdésre csábító plázs tűnik fel, ismét muszáj kikötnünk, pedig innen már csak 2 kilométer Josipovac strandja, ahol egy part menti fogadóban az Ivica által rendelt halászlé vár minket. Amire aztán mi is várunk, mert frissen készítik bográcsban, így a később érkezőket is meg kell várni. De jól esett a pihenés. Ivica kéri, hogy együtt induljunk tovább, mert közel már Eszék és szeretné, ha oda egyben érkezne a csapat. A gyalogos híd előtt el is rendezi, hogy Christophal hármasban vezessük a csapatot, és akkor majd szép fotókat készítenek a hídról. De hiába telefonál többször is, a hídon senki nem vár minket.  Ebben a felállásban köt ki az eszéki Copacabana strandon csapatunk, ahol viszont már kattognak a fényképezőgépek.

Táborunk az innen 300 méterre lévő katakombák előtti parkban található, ős tölgyesek árnyékában. Mivel holnap pihenőnap, ezért kifeszítünk egy jó hosszú szárítókötelet, majd a strandon megejtjük az aktuális nagymosást. A jó munka eredménye egy korsó sör az egyik helyi bárban. A vacsora valami babos kaja, már én is merem enni.

Ráérősen reggelizünk, majd összeszedjük kis magyar kompániánkat és közösen indulunk felfedezni Eszék látnivalóit.

A mellettünk lévő közúti hídon átsétálva máris belevethetjük magunkat a várnegyed ódon hangulatú utcáiba, ahol olykor még a Délszláv háború nyomai is felfedezhetők. Az Európa sugárúton sétálunk be a város szívébe, melynek mentén számos szecessziós villában gyönyörködhetünk. A Szent Péter és Pál katedrálisig gyalogolunk, melynek oldalában beülünk egy bisztróba, jól esik a frissítés. Maga a templom neogótikus stílusban épült. 90 méter magas, többszintes tornya a város jelképe. Belső tere gazdagon díszített, ólomüveg ablakain sejtelmesen süt át a nap.

A kikötő partján indulunk megkeresni a Lumiere bisztrót, ami állítólag Eszék legjobb étterme. Ebéd idő kezdetén érkezünk, ezért még üres a hely, de maga a látvány is bizalomra ad okot. A felszolgált étkek is magukért beszélnek. Persze nem a legolcsóbb, de nem drágább egy középszerű magyar étteremnél, így igencsak megérte az árát. Ebéd után még bevásárolunk a hátralévő napokra, majd a gyalogos hídon sétálunk vissza táborhelyünkre.

Az este meglepetés vendége Zorán barátunk, aki éppen Eszéken dolgozik. Hóna alatt egy üveg házi Slivovicával érkezik. A második pohárka után gyorsan rávesszük, hogy tartson velünk holnap a túra hátralévő részérén. Van egy felesleges kenu az utánfutón, Kristóffal össze tudnak ülni. Alakul a csapat, főleg, ha hozzávesszük, hogy Romiék V. Lajost csábítják át a mohácsi TID táborról Eszékre.

Utunk 13. reggelén lázas pakolásban vagyunk. Nagy nap ez a mai, délután találkozunk TID-es barátainkkal, túránk eléri nemes célját. Kristóf kajakja már az utánfutón, Zorán még sehol. Engem a Főnököm hív, hogy hol vagyok, mert van egy ügy. Mondom szabadságon. - De miért nincs nálam notebook? - Nem tudom, hogy megértette-e, hogy a Dráva közepén kajakban nem egy szállodának a tengerpartján vagyok. Eszembe jut kis unokám szülinapja, gyorsan készítek egy szelfi videót, amit továbbítok is az apukájának. Kristóf barátom kezd egyre idegesebb lenni, hogy mi lesz így, de Zorán az utolsó pillanatban megtartva nagy belépőjét, elegánsan kiszáll egy taxiból, a csomagtartóból egy nagyobb sporttáskát halász elő, és természetesen egy újabb 2 liter házi Slivovicát. Vidám mint, mindig, és a mi csapatunkról is lejön a feszültség.

Kristófék, Ivica, Marci, Feri, Csilla, a szintén Eszéken hozzánk csapódó V.Lajos, és én együtt lapátolunk a Dráva utolsó szakaszán. A megállapodás szerint 5 kilométereként kapaszkodunk össze, amit a közismert Pálinka Dal felcsendülése jelez. Utunk során két helyen kötünk ki, ezt is Ivica vezényli. Ragadazó- és gázló madarak megnövekedett száma jelzi, hogy a baloldalon elértük a Kopácsi Rét partvidékét. A Duna és Dráva közé szorult Természetvédelmi terület Európa legjelentősebb vizes élőhelye, 296 féle madárfaj otthona.

A két folyó találkozása már mindenkinek ismerős terep. Ahogy kiérünk a nagy vízre, a 10 nemzet "mi" Dunájára, máris otthon érezzük magunkat. Ivica, megint várakozást rendel el. Újra telefonálgatásokban bocsátkozik. Nincs 1 kilométerre az Almási kikötő, ahol egy TV társaság vár.

Végre megkapjuk a jelet az indulásra. Ivica ismét előre szólít, és így hajtunk végre egy szabályos kikötést a kamerák kereszttüzében. Partraszállás után az interjút, a helyi nyelv okán Ivica és Zorán adja, mi a háttérből drukkolunk. Közben érkeznek Apatin felől a TID-esek is. Még a parton vagyok, amikor belga barátaink hajóját kapom el a kikötésnél. Elsőre meg sem ismernek, de aztán nagy az öröm, és egymás nyakába borulunk. Megbeszéltük, hogy itt találkozunk, de hogy majdnem egyszerre kötünk ki, erre nem számítottunk. Claudine-t és Phillippe-t még 2022-ben ismertük meg, amikor együtt eveztek velünk Ingolstadból Pozsonyig.  

Elég messze van a focipálya, ahol kijelölték a közös táborhelyet, ezért a legtöbb evezős leparkol a helyi kocsmánál, mielőtt tovább hajtana a kiskocsira szerelt hajójával. Itt mindenki találkozik valami régi ismerőssel. Hiába, egy nagy család ez a vízi társadalom. A kocsma mellett a bolt, így feltankolunk. Ági, kelkáposztát és virslit vesz, elhatározza, hogy ő bizony csinál egy frankfurti levest.

A tábort százágra veri a nap, ezért a szomszédos erdőben ütünk tanyát. Marcival éppen Zorán "viselt" dolgairól beszélgetünk, amikor a szomszéd sátortól egy fiatal hölgy szól felénk - Szerintem Ti a bátyámról beszéltek. Kiderül, hogy újdonsült szomszédunk, barátunk Angliában élő húga, akik most itt találkoznak, ápolva a családi köteléket.  Mivel még mindig csak kora délután van, semmittevés helyett visszasétálunk a faluba, hogy meglátogassuk a „kultúrközpontot”.  Sok barátunknak még mindig itt állomásozik a hajójával. Este nagy buli ígérkezik, ez itt már a TID első horvátországi állomása. Ekkor szembesülünk vele, hogy a szerb-horvát szakaszon egy honfitársunk se lapátol, szemben a tavalyival, amikor több, mint húszan eveztünk. Na jó azok közül most majdnem mindenki itt van velünk a Mura-Dráva-Duna túrán. Ez természetesen azt is jelenti, hogy ismét protokolláris feladatom van. A polgármester mellett, most Ivicát is köszöntjük, hálánkat kifejezve a túránk horvát szakaszának megszervezésért. Az osztrákok egész nagy ajándékkosárral készültek, mi azért szerényebbek vagyunk. A vacsora alatt és után egy helyi folklór zenekar gondoskodik a szórakoztatásunkról. Belga barátaink is jól érzik magukat, hálásak, mikor később fotót küldök a rögtönzött táncukról. Mi hamar elfáradunk, sok kilométer van már mögöttünk. Jó éjszakát kívánva elvonulunk sátrainkba.

Az utolsó nap, amit evezéssel töltünk. Zorán húga meséli, hogy éjszaka folyamán valaki a sátrán keresztül ráesett. A nyomozás gyorsan kideríti, hogy a helyi illetőségű barátaink, Zorán és V.Lajos záróráig ünnepeltek az éjszaka. Utóbbinak a sátra, pedig éppen mellettünk van, így esett meg a baleset. Ma egy olyan szakasz vár ránk, amit tavaly már megeveztünk. Egy ünnepélyes evezés a Dunán, hisz együtt lapátolunk a TID-es családdal.

Még otthon feltankoltam az előző évről megmarad szerb Dínárokat, mert biztos voltam benne, hogy kikötünk annál a kis horgásztanyánál, amit tavaly felfedeztünk egy öböl mélyén. A határsértést végre is hajtjuk, semmi nem változott. Hideg sör továbbra is van, és ez a lényeg ezen a "macskajaj" feelinges helyen. Legközelebb a Gombossal szembeni Erduti sziget felső csücskén állunk megy egy fürdésre, fotózásra. A Duna itt egy hatalmas kanyart vesz, ami Almástól tart egész Dályáig. A két település között a távolság 5.5 km., mi a folyón majd 30-at teszünk meg. Közben megszemléljük a DTD (Duna-Tisza-Duna Csatorna) gombosi műtárgyát. A 2023-as TID túra beszámolójában már elmerengtem e grandiózus alkotás újraélesztésén.

Dályán már tavaly találtunk egy klassz kis éttermet, a Stari Mlint. Akkor nem volt időnk itt ebédelni, most ezt bepótoljuk. Több útitársunk is hasonlóan gondolkodik, így a kis vendéglő szép számmal megtelt vízitúrásokkal. Ebéd után egy kicsit megnyomom a csapásszámot, tudom, hogy az utolsó 15 km következik. Ismerős vizeken lapátolok magamba révedve, átgondolva az elmúlt 2 hetet, és egy kicsit még a 2023-as TID túránkat is. Újból eszembe jut a vukovári és borovói vérengzés, és hálát adok a jelenlegi békéért.

Tudom mi vár rám kikötés után. Hajó kiskocsira fel, és hegynek fel irány a focipálya, amit éppen átépítenek, így a várt szociális helyiségek már a múlté. Ideiglenes koedukált WC és kültéri zuhany várta a népes sereget. Borovótól azt kapjuk, amit vártunk. Szíves vendéglátás, tartalmas műsorok. És természetesen a protokoll, aminek idén utoljára teszek eleget. Egy helyi kulen szalámi és egy naptár az ajándék, amit itt is egy fiatal, nyelveket beszélő polgármester ad át. Egy évvel ezelőtt, ugyanezen a programon már részt vettem, akkor még egy idősebb hölgy köszöntött. Valami tényleg történt Horvátországban.

Utolsó este. Amíg bírjuk beszélgetünk a sátor előtt. Egyöntetűen azt érezzük, hogy szívünk szerint mennénk tovább Bácspalánkára a TID csapatával.

Ráérünk, nem kapkodunk. 1 EUR-ért megint fantasztikus reggelit varázsolnak a helyiek. Eljött a szomorú búcsú ideje. Elbúcsúzunk külföldi barátainktól, és egymástól is. 3 busszal vagyunk, így legközelebb valószínű megint csak a vízen fogunk találkozni. A mi buszunk még útba ejti Eszéket, ahol először Zoránt, majd Ivicát fuvarozzuk haza. Mohácson átpakolunk saját autóinkba. Én még hazaviszem Szekszárdra Marcit, majd hirtelen egyedül maradok. Furcsa érzés, ráadásul majdnem elalszom az autóban, ezért félre kell állnom. Otthon vár szeretett feleségem, jó lesz hazaérni. Ő most nem jöhetett, de remélem, hogy 2 év múlva, amikor újból megismételjük a Mura-Dráva-Duna túrát, Ő is a fedélzeten lesz.