TID 66 (Mohács - Kladovo)
Nemzetközi Duna Túra 2023
Nemzetközi Duna Túra: Mohács - Kladovo szakasz
A Nemzetközi Duna Túra (TID) egyik legizgalmasabb és legvadregényesebb része a Mohács – Kladovo szakasz, amely Magyarország déli határától egészen a híres Vaskapu-szoros kijáratáig vezet. Átszeljük a festői Dráva-torkolat vidékét, majd a Duna déli határfolyóként kanyarogva eléri Újvidék és Belgrád történelmi
városait. A szakasz egyik leglátványosabb része a szerbiai Duna-szakasz, amelyet festői szigetek, kanyargós folyómedrek és hatalmas vízfelületek tesznek változatossá. Az út végén pedig a megérkezünk a Vaskapu-hoz, ahol a Duna lenyűgöző sziklafalakkal övezve, drámai szurdokvölgybe szűkül. Ez a beszámoló a Happy for 2 hajónaplója alapján készült (A könyv pdf formátumban is letölthető)
Fotók: S.Csilla
Irány Mohács
Bevezető:
A Duna teljes hossza 2850 folyamkilométer a Fekete Erdőtől (Donaueschingen) a Fekete Tengerig (Sulina). Ebből megtettünk már 1522-őt Ingolstadtól Kladovóig. 1328 fkm. még hátra van. Pedig milyen jól hangzik, hogy bejártuk a német, az osztrák, a szlovák, a magyar, a horvát és a szerb - a román szakasz egy részét - a Dunát. És mégis közel a fele még arra vár, hogy felfedezzük. Hívták már Donau, Dunaj, Duna, Dunav - és meg kell majd még tanulnunk a Dunӑrea és Dunáj nevet is utunk során. Elődjeink szólították már Danubiusnak, illetve Danuviának latinul, a rómaiak Isternek. Szóval van még dolgom a Dunával. A közel 400 km-es felső szakasz, és 933 kilométer a tengerig.
A duna térképe
Miért is olyan fontos ez nekem? A Duna partján nőttem fel. A Duna volt a rejtély, a történelem, a szórakozás, az életadó, és az országokat összekötő szupersztráda, az út egy más világ felé, mely elvisz a tengereken keresztül a hatalmas Óceánokra, a világ másik felére. Muszáj minden részletét megismernem, amíg élek. Végig követni a víz alatt gördülő kavics útját, látni, hogy a kis patakból hömpölygő folyam válik.
Ingolstadt és Kladovo között folyton folyvást szembe jött népünk történelme, valami magyar vonatkozás szinte minden településen található. Óperencián innen és túl, ahogy a magyar népmesék mondják, ameddig őseink kalandoztak. Előzőekben sokat meséltem már e táj felső vidékéről, most jöjjön az a rész, ahol a magyar mellett az oszmán és római behatás a legjellemzőbb. Ebben az évben Mohácstól hajóztunk Kladovóig, érintve Belgrádot és a Duna szentélyét, a Vaskaput.
A Nemzetközi Duna Túra idén is jó keretet adott elképzeléseinknek, így több barátunkkal egyetemben csatlakoztunk a regattához. A magyarokon kívül, német, osztrák, horvát és szerb sporttársaink üdvözöltek. A Duna menti országok vízitúrázóinak közössége. Egy nagy család, akikkel bárhol találkozhatunk Európa vizein.
Az előkészületek:
Ebben az évben is elsők között regisztráltunk a TID-re (Tour International Danubien), amikor megnyílt a lehetőség. Tulajdonképpen egész télen ott járt fejünkben túránk folytatása, sok kérdés nem merülhetett fel. Télen konditerembe jártunk, tehát a fizikai állapotunkra sem lehetett kifogás. Hiába vonták el figyelmemet egy tavaszi Drina túra előkészületei, ebben az évben a TID-el is többet kellett foglalkozni, hisz egy kisebb magyar csapat útját szerveztük, akik már tavaly is velünk eveztek. Egy közös ráhangolódó hétvége is bekerült a programba a szentendrei kis-Dunán, és persze sok másik vízi túrás kaland: Szigetköz, szigetkerülés stb. Nem unatkoztunk tavasszal és a nyár elején, de fókuszban akkor is végig a "nagy" Duna túra volt. Ehhez szereztünk be újabb felszereléseket. Elsősorban a napfény elleni védelmet erősítettük meg UV szűrős felsőkkel és sapkákkal, valamint szájra való napvédő krémmel, tanulva a tavalyi leégésekből. Onnan kezdve, hogy a TID-es csapat június 25-én elindult Ingolstadból, nap mint nap követtük az eseményeket. A német szakaszról Szabó Laciék küldték az infót, az osztrákról sógorunk, Miki számolt be az élményeiről. Ezen kívül horvát barátunk, Ivica Ranogajec Facebook postjai adtak támpontot az eseményekről. Az evezősök tiszteletére mi is indítottunk egy sorozatot a TID hivatalos Facebook oldalán, ahol napi szakasz felosztásnak megfelelően idéztük fel tavalyi emlékeinket napról-napra. Utólag hallottuk vissza, hogy ez segítség volt az úton lévőknek. Sokat gondolkodtunk azon, hogy idén mi is kajakkal tesszük meg a távot, de végül maradtunk a kenunál. Három szoba összkomfort, ahogy Kristóf mondaná, bár a Greben-nél és a Kazánban azért megküzdöttünk kis hajónkkal, de erről majd később. Tapasztalatainkból kiindulva igyekeztünk optimálisabban pakolni a felszerelést. A kaját így is sikerült túl gondolnunk, és egyéb cuccainkból is küldtünk haza jónéhányat Belgrádból. Apróbb ajándéknak kis üveges Unicumokat és pálinkát vettünk. Ebből sikerült is odaadnunk jó pár darabot a helyi vendéglátóinknak és külföldi túratársainknak.
Az idei táv kijelölése többször változott. Eredeti elképzeléseink szerint Mohácstól a bulgáriai Vidinig eveztünk volna, de közben adódott egy olyan lehetőség, hogy Silistrából is lenne transzferünk hazáig. Erre nagyon belelkesedtünk, hogy miért ne csinálnánk meg az egész bolgár szakaszt. Aztán jött egy családi rendezvény, ami miatt haza kellett érni időben (később elmaradt) így az elérhető logisztika miatt Kladovo lett a célállomás.
2023. július 25. (0 nap) - Az indulás
Nagy találkozások – Mohács már várt ránk
Borongós, esős időre ébredtünk. Az utolsó igazítások a felszerelések között, és még ez is, az is bekerült az utolsó pillanatban. - mint később kiderült, java részt feleslegesen. Komótosan, ráérősen pakoltuk be az autót, majd a hajó is felkerült a tetőre. Ebéd után megindultunk Pest irányába. A találkozó idén is a BKV telepehelyére volt megbeszélve, ahol Fejérvári Gábor intézett nekünk fuvart Mohácsra. Rutinosan fordultunk be a vízitelepre, az utánfutó körül már ismerőseink sürgölődtek. Judit, Attila, Kristóf, F. Gábor, és jó barátunk Józsi, aki idén is a sofőrünk volt. Kis csapatunkhoz tartozik még Marcy és Zsolt, ők saját autóval indultak Mohácsra. Nagy volt az öröm, hogy újra viszontlátjuk egymást. Robi idén nem jött velünk, egy kenu szállító kiskocsit azért küldött hajónk alá. Bár az elmúlt 1 évben tartottuk a kapcsolatot, és több közös táborozást is szerveztünk, az újbóli találkozás, a tudat, hogy újra nagyobb kalandra készülünk együtt, feldobta a társaságot.
Mohácsra érve a pihenőnapját töltő nemzetközi csapat fogadott minket. Megérkezett Ági és Jani is az RSE-ből, Lajosnak és Istvánnak már a sátra is állt, ugyanúgy, mint Zsolté és Marcy-é. Meleg szeretettel fogadtak Mohácsi barátaink, Romhányi Laciék és Sümegi Editék. Külföldi ismerősök is akadtak. Deján, a szerb szakasz szervezője kicsit megfáradva, de átölelve üdvözölt. No és Marci, aki már Ingolstad óta lapátolt. Vele most találkoztunk először, de hírből már mindegyikünk ismerte a másikat. Nem is vagyunk idegenek. Gyorsan ment a beilleszkedés a TID-es légkörbe. Mintha csak tegnap szálltunk volna ki hajónkból a Rómain, pedig annak már több, mint 1 éve. A mohácsi tábor a közút, és egy Dunaparti sétaút közé volt beszorítva, hosszan elnyúlva a Sokaci révtől. Látszólag ez senkit sem zavart. Nedves cuccaimat a játszótér egyik korlátjára terítettem ki, melyek reggelre még vizesebbek lettek, egy éjszaka érkezett zuhé jóvoltából.
2023. július 26. (1 nap) – Mohács - Apatin (46 fkm)
Kiléptetnek Európából - Álmodozás a Pikec csárdáról – Az első határsértés Bezdánnál – Pálinka dal a szerb vizeken – Az első zátony – Apatin és a szarvas (JELEN) sör
Az éjszaka érkezett hidegfront után kényelmesen csomagoltunk, hisz tudtuk, elindulni csak az útlevél ellenőrzés után lesz lehetőségünk. A túrát egyből azzal kezdtük, hogy kiléptünk az Európai Unióból, és innentől fogva a jobb parton nem köthettünk ki.
Sőt, amíg nem léptetnek be Szerbiába, addig a bal parton sem. A Dunát északias szél borzolta, ami csak segítette a bemelegítő evezést. Cuccaink egy részét felpakoltuk Romiékhoz, akik Belgrádig közúton kísérték a túrát. Az elmúlt évekhez képest a határőrök is időben érkezetek, akik a honfitársaiknak külön sort nyitottak, így emberi időben sikerült vízre szállnunk a Busók által is használt széles sólyáról. Német és osztrák barátaink úgy kapkodtak, mintha lemaradnának valamiről, ami valakinél borulásban végződött. Azért azt meg kell hagyni, hogy a korral egyenes arányba nehezedik a kajakba való beszállás művészete, - próbálom gyűjteni az érveket a kenu mellett. Sümegi Editékkel együtt toljuk le a hajót, akiknél egy vitorla is bekerült a kenu közepére. Pár perc múlva mosolyogva húztak el mellettünk a hátszéltől dagadó vitorlákkal. Evezniük nem kellett. Kristóf is hamarosan utolért minket. A Duna 1448. kilométernél megkezdtük a nagy utazást. A szerb szabályoknak megfelelően, a hátul lengedező magyar lobogó mellett, a szerb trikolór is felkerült a hajó orrára.
Jobb oldalunkon a 3 kilométer hosszú Cigány zátony búcsúztat Mohácstól, amely már része az alatta elterülő Duna-Dráva Nemzeti Parknak. Ide tartozik a Béda-Karapancsa, amely a Duna magyarországi alsó szakaszának kiemelkedő vizes élőhelye, és a külső Bédán behajózva közelíthető meg. Mi nem engedtünk meg magunknak ilyen kalandozásokat, haladtunk tovább a regattával. A telefonok térereje kezdett elhagyni minket, közeledtünk a határhoz, amit az 1430-as folyamkilométer táblánál értünk el. Jobb oldalon a horvát, míg a bal oldalon a szerb nemzeti színű figyelmeztetés jelzi, hogy elhagytuk Magyarországot, és a továbbiakban határfolyón evezünk. Furcsa érzés kerített hatalmába, hogy ez most nem csak két ország, hanem Európa határa is, ahol mint európai polgár, most nem köthettünk ki. Eveztünk a semmibe, mígnem 9 kilométerrel lejjebb a bal parton feltűnt a Pikec csárda, ami híres a halászléjéről. Szerettünk volna itt ebédelni, de barátaink lebeszéltek a kikötésről, mondván, hogy ezen a parton kifejezetten utaznak a "határsértőkre".
Szemközt, a kiskőszegi dombon áll a partizán lány szobra, ami a II. világháború szörnyűségeinek, a batinai csatának állít emléket. 1944-ben itt keltek át a szovjet csapatok a Dunán. Meg kell jegyezni, hogy Sebesfoknál találkozik a bajai és a Ferenc (Duna-Tisza-Duna) csatorna. A maguk idejükben páratlan műtárgyak az I világháború után az enyészetté váltak, a hajózás megszűnt rajtuk. A Pest-szeged vízi-utat 227 km-el lerövidítő alkotás, egy határokon átnyúló projekt keretében talán még újraéledhet. A politikai szándék elvileg meg van hozzá. Lejjebb csurogtunk a kiskőszegi (Batina) hídig, ahol fák között bújik meg egy kis étkezde, a Carina Csárda. Romiék ajánlották, és itt ki is tudtunk kötni. Ígéretükhöz híven, Laci és Kati már várt bennünket. Mi pedig vártuk a többieket, de mindenki a horvát oldalt választotta, így hiába integettünk és kiabáltunk, barátaink tova suhantak. Pihentünk, és elfogyasztottuk első cevapunkat, nem rohantunk.
A szemközti oldalról indult útnak Zorán és Julcsi két nagy lányukkal, hogy bővítsék a magyar kenusok számát. Velük később Apatinban barátkoztunk össze, majd eveztünk együtt egész Kladovóig. Belgrád alatt, szorult helyzetekben sokat segített Zorán nyelvtudása.
Bár hirtelen egyedül lettünk a vízen, sorra értük utol evezős társainkat. Az apatini kikötőbe már Zsolttal és Marcy-val együtt érkeztünk. Közben elhagytunk egy katamarán tutajt, amin hatalmas magyar zászló lobogott, és a Pálinka dal szólt a hangszóróból, melynek hangjaira egy félmeztelen fazon táncolt a fedélzeten. Ő volt Gyuri, aki ezzel a szerkezettel indult neki Mohácstól. Így lett egy újabb ismerősünk. Konstatáltuk, hogy egyre csak duzzad a magyar különítmény. A horvát oldalon kőzárások sora, mögöttük romantikusan megbújó holtágak, távol a településektől. Apatin közelében, a folyó közepén egy sziget állta utunkat, ami a kis víznek köszönhetően jelentős kiterjedésű. Nehéz is eldönteni, hogy melyik ágat válasszuk, mert mindkettő elég szűkösnek tűnt. Elsőre azt se tudtuk eldönteni, hogy melyiken zajlik a hajózás. Mindenesetre a Duna közepén olyan kicsi volt a víz, hogy Zsoltnak ki kellett szállni a kenuból, hogy mélyebb medret találjunk. Ez azután történt, hogy hagytunk egy kis festéknyomot vadonatúj fehér kenujukon, mivel a nagy beszélgetés közben nem tudtunk már elkerülni egy ütközést.
Kikötőhelyünk az Apatini Marinában volt, ahol végre beléphettünk Szerbiába. Pár üveg sör mellett üldögélő határőröknek kellett leadnunk a személyinket. Csupán formalitás. Az asztalukon lévő üvegekben az apatini sörgyár (Apatinska Pivara) büszkesége, a Jelen (szarvas) sör, amit mindenhol megtalálni Szerbiában és Boszniában is. Táborunk a gát másik oldalán, a helyi focicsapat pályáján volt. Az egyenletlen talajra nem panaszkodhattunk, és Rominak hála a becuccolás se okozott problémát. A kezdődő nagy meleg annál inkább. Mindenki vágyott egy hideg frissítőre. Ezt a kikötő éttermében, vagy a szomszédos benzinkúton is beszerezhettük. A fürdő és mellékhelyiségek itt még teljesen rendben voltak, és a tükör sem hiányzott. Ekkor még nem gondoltam, hogy jó pár napig most borotválkoztam utoljára. Vacsora előtt köszöntötték a Szerbiába érkező regattát, majd finom rántott húst szolgáltak fel, hozzá káposztasalátát (kupus), ami végig kísérte egész utunkat.
A sátraknál sötétben még pakolgattuk a cuccainkat, hogy minden a helyére kerüljön. Körbe tekintve a futballpályán konstatáltam, hogy szép számmal vágunk neki Szerbiának.
2023. július 27. (2 nap) – Apatin – Gombos (Bogojevo) (36 fkm)
Búcsú Apatintól - Nassolás egy homokpadon – Gyuri bánata, és egy fröccs a Duna közepén – Érkezik a Dráva – Almás, még találkozunk – Első találkozás a Balkánnal – Gombosi este élő zenével
Szokásos tábori ébredés. 1/2 6-kor kászálódtam ki a sátorból és sétáltam le a kikötői mosdókhoz. Megdöbbenve láttam, hogy már kajakok vannak a vízen. Ma csak 36 kilométert evezünk, ezért nem igazán értettem, hogy hova ez a sietség. Bár a későbbi meleg némi magyarázatot ad a korai indulásra. Visszaérve főztem egy teát magamnak és kávét az ébredezőknek. 6-kor az osztrákok is megindultak, a magyar tábor még édesdeden aludt. Nyugodtan reggeliztünk és pakoltunk. A kenut Attila segítségével viszonylag könnyedén toltam vissza a kikötőbe, hála Robi kenu-kocsijának. Indulás előtt beültünk még az étterembe, Csilla omlettet evett, én csak folyadékot vettem magamhoz. A rendelés és kiszolgálás szerb-angol-magyar keverék nyelven ment, gördülékenyen. Az útra való üdítőt és csokikat a szomszédos benzinkúton vettük meg, majd utolsók között toltuk a hajónkat vízre. Kristóf is meg várt minket, míg Attilák csak utánunk indultak. Megtanultuk tavaly, hogy akármilyen későn indulunk, nem az utolsók között fogunk beérni, szóval pánikra semmi ok.
Apatinból tulajdonképpen csak a Dunára tekintő, 1998-ban bizánci stílusban épült ortodox templomot (Szent apostolok temploma) láttuk. A volt magyar város pedig biztos megért volna egy sétát. 8 kilométer után, egy homokpadnál értük utol Rátkai Janiékat, akik éppen reggelijüket fogyasztották. Gyuri a tutajon, 3 kenu és Kristóf kajakkal, így vettük birtokba nyolcan a kis partszakaszt a Magyarok nevében. Nassoltunk és ráérősen trécseltünk. Csodás idő volt.
Jó hangulatban indult tovább a kis csapat, egyedül Gyuri szomorkodott a katamaránon. Odaeveztünk hozzá, hogy érdeklődjünk mitől ilyen szótlan. Nem volt internet a senki földjén, így zene hiányában csordogált lefelé. Megsajnáltam, és oda adtam Neki megőrzésre telefonomat, amin voltak letöltött műsorlisták. Másodikként egyből a pálinka dal üvöltött a JBL-ből, amitől barátunk ismét a régi önmagát hozta. Felvidult arccal, széles mozdulatokkal cikázott egyik partról a másikra. Hálája jeléül üvegpohárba töltött egy jó hideg fröccsöt a folyó közepén. Hárman ittuk meg.
Időközben Attiláékat is utolértük. Mi evezve, a többiek a tutajba kapaszkodva érkeztek meg a Dráva befolyásához. Kristóffal kikötöttünk néhány emlék fotó erejéig, Attila pedig a sodrás ellenében próbált kicsit felevezni. Ez most nem volt annyira egyszerű, mert az 5 országon keresztül duzzadó folyó jelentős mennyiségű vízzel érkezett, így partok sem voltak, ahol hosszabb ideig időzhettünk volna. Az itt található Drávaszög kiemelt védett madár költő-, pihenő és telelőhelye, a híres Kopácsi-rét. Idén már tervben volt egy túra ezen az izgalmas folyón, amit sajnos szintén a nyár eleji áradás mosott el. Jövőre újra próbálkozunk.
Csapatunk a továbbiakban szétszóródott. Mi Rátkai Jani és Ági társaságában eveztünk tovább, beszélgetve, sztorizgatva. Kristóffal közös ismerőst is találtak a Duna közepén. A Dráva vízhozamával tovább erősödő Duna jobb partján Almás (Ajmas) község az első település. Innen a folyó keletnek tart, hogy egy nagy kanyart leírva Dályánal újból délnek forduljon. Ez a távolság légvonalban nincs 5 kilométer, nekünk a vízen 27 km., ahová majd másnap érkezünk. Ha nem is minden évben, de gyakran vendégeskedik Almáson a Nemzetiközi Duna Túra. Idén Gombos váltotta, ahova kis csapatunk is igyekezett. Ehhez már csak 8 folyamkilométer hiányzott, amikor megpihentünk a "tilosban", a horvát partokon. Itt ért utol Marcy és Zsolt kenuja, akikkel pár kilométerrel később újból kikötöttünk egy Szonthoz közeli halásztanyánál. Megbeszélés nélkül verődött össze kis csapatunk, akikkel együtt indultunk Budapestről. Itt aztán belekóstolhattunk az igazi balkáni hangulatba, ami elsősorban az igénytelenségben mutatkozott meg. Pedig csak egy jó hideg sört szerettünk volna inni, amit meg is kaptunk, de a kinyitását már magunknak kellett megoldani, sörnyitó nem járt hozzá. Asztalt és ülőalkalmatosságot is magunknak eszkábáltunk. Ezt a feelinget az esti szálláson is élvezhettük, de előbb Erdőd várát fotózhattuk a jobb oldalon. A gombosi dupla híd lábánál, szerb oldalon volt a kikötőnk. Itt egy üdülőfalu található, Dunára néző víkendházak sorával. Ezeknek kertjében kellett sátorhelyet találni, kinek hol sikerült. Mivel viszonylag későn érkeztünk, így toltuk hajóinkat egy darabig a földúton. Közel 1 kilométer hosszan terült el a TID-es tábor. Fürdési lehetőség nem volt, a szükséget a házak mögött kellett elvégezni. Tanulva a Drinán tapasztaltakból, most már volt nálunk kis ásó, így nem hagytunk sok nyomott magunk után. Sietni kellett a sátorállítással, mert Ivica barátunk egy kis táblát cipelt körbe, vacsorára való felhívással. Mindeközben roma muzsikusok próbáltak minket megakasztani tevékenységünk közben, sikerrel. Jól kerestek, 10-10 EUR-t dobtunk nekik össze családonként. A tábor közepén, a kocsma mögött szépen terített asztalok vártak, a gulyás-ágyúban babgulyás rotyogott. A csapatot itt is köszöntők sora várta. A város polgármestere pedig magyarul is szólt az egybegyűltekhez, ami kifejezetten jól esett a lelkünknek. Házigazdáink egy kis műsorral készültek, majd egyenként köszöntötték az országokat. Újra az a megtiszteltetés ért, hogy itt már én képviselhettem hazánkat. Ennek emlékét egy szép póló őrzi. Természetesen mi is készültünk apró ajándékokkal, amit a helyi szervezőknek adtam át. Mindeközben Csilláék a kocsmárosnál intéztek friss harcsát másnap reggelire, a várható éjszakai fogásból.
Az este későbbi részében újabb zenekarok tették tiszteletüket sátraink körül, nekik már táncos lábú magyarokat is sikerült megismerniük. Még egy fürdés a folyóban tisztálkodás ürügyén, és 9-kor már "ágyban" is voltunk. Kicsit később jó hangulatú társaság érkezett abba a nyaralóba, aminek telkén éppen tanyáztunk. Hajnalig tartott a mulatság.
2023. július 28. (3 nap) Gombos (Bogojevo) – Boró (Borovo)(HR) (26 fkm)
Harcsa reggeli – Újból elhagyjuk Szerbiát – Elcsatolt sziget – Fürdőzés egy homokpadon – Dályai pihenő – Tábor a faluban – Egy szép este Kólóval
Az éjszaki lármázás miatt fáradt voltam, de így is a szokásos időben dobott ki az "ágy". Behúzódtam az éjjeli bulihelyszín terasza alá, és egy pipa elpöfékelése mellett rögzítettem az előző napi eseményeket a hajónaplóba. Nem kellett kapkodnunk, mert csak 25 kilométer várt ránk. Bár ezen a napon újból megerősítést nyert az az állítás, hogy nem a távolság határozza meg a szakasz nehézségét.
Két nap után ideiglenesen kiléptünk Szerbiából, hogy egy este erejéig újra európai partokra lépjünk. Ezt hivatalosan is meg kellett tenni, így mire elsétáltunk a kocsmáig, már hosszú sor állt a határőröknél. Mi ezzel még vártunk, inkább befordultunk a söntésbe, ahol már sütötték az előző este megrendelt harcsát. Mire jól belakmároztunk a sor is lefogyott, könnyen elintéztük a papírmunkát. Nehezítésként ma az összes cuccunkat be kellett pakolni a hajókba, mert Romiék úgy döntöttek, hogy nem vállalják a határátlépéssel kapcsolatos herce-hurcát, ezért szerb oldalon vadkempingeztek. Jó is volt ez tesztnek, hiszen Belgrádtól úgysem lesz szárazföldi kíséretünk.
Kis csapatunk ezen a napon együtt szállt vízre, és együtt is maradt. Gombossal szemben egy gyönyörű homokos partú sziget csábít fürdőzésre. A szerb oldalon élők rendszeresen jártak ide strandolni Jugoszlávia felosztása előtt. Utána viszont horvát fennhatóság alá került, így ezt határátlépés nélkül majd akkor tudják újból megtenni, ha Szerbiának sikerül belépnie az Unióba.
A gombosi kanyar közepe táján érkezik ismét a Duna-Tisza-Duna csatorna (Ferenc csatorna) a szerb oldalon, melynek mérnöki megoldásai lenyűgözőek. A kanyar után újból egy nagyobb horvát sziget (Tanja), melynek felső homokos spiccén kötöttünk ki egy össznépi fürdésre, ahol Zoránék is utolértek, tovább növelve a társaság létszámát. A hőség napról-napra fokozódott, az UV szűrős felsők és sapkák viszont nagyon jól vizsgáztak, és az ajkainkat is sikerült megvédenünk a sok faktoros szájzsírral. Nem győztem dicsérni feleségem előrelátását.
A sziget után ismét délnek fordult a folyó, és itt már éreztük a nehezítő körülményt a feltámadó déli szél formájában. Szerencsére jobb oldalon feltűnt Dálya, ahol egy halász ladik mellé kötöttük kenunkat, hagyva, hogy a vízen ringatózzon, amíg a "Stari Mlin" (öreg malom) étteremben frissítettünk. Étkezésre már nem igen volt időnk, ezért csak nyál csorgatva néztük a bográcsban frissen készült ételeket.
Mire újra vízen voltunk a déli szél kezdett egye jobban bedurvulni, és nálunk is holtpont érződött, ezért kénytelenek voltunk még egyszer megpihenni. Célkikötőnk egy nagyon szép ligetes parton volt. Már kezdtünk reménykedni, hogy valahol itt fogunk táborozni, de sajnos a szervezők nem így gondolták. A faluba kellett felrángatni a hajókat, hogy a helyi sportpályán verhessük fel sátrainkat. Öröm az ürümben, hogy az öltözőben meleg vízben tudtunk fürödni. Ivicától, aki Ingoldstadból lapátolt, itt köszöntünk el, Ő haza érkezett. Az a 20 osztrák evezős is itt rakta utánfutóra hajóit, akik a Murán és a Dráván keresztül érkeztek, hogy csatlakozzanak a TID-hez. Tavaly már megszoktuk ezeket a szomorú pillanatokat, de már tudjuk, hogy valahol az európai vizeken még találkozunk. - Elmondhatom a lapzárta utáni hírt, hogy 2024-ben már együtt szervezzük osztrák és horvát barátainkkal az első hagyományteremtő Nemzetközi Mura-Dráva-Duna túrát, mely során Almáson csatlakozunk egy szakasz erejéig TID-es barátainkhoz.
Horvát vendéglátóink szép műsorral köszöntötték a regattát. Volt tambura zenekar, férfikórus és kólót járó táncegyüttes. Ezt követte az országok köszöntése, ahol hazánkat ismét én képviseltem. Az utolsó paprika csomagot adtam át, így már csak pálinka és Unicum maradt a hátralévő protokolláris eseményekre.
Vacsorára vegyes húsból készült gulyás készült, de a vegetáriánusokra is gondoltak egy finom tésztasalátával. A sátrak előtt még sokáig beszélgettünk a tábori-lámpa "mű tüzénél".
Boró egy olyan kis falu a Nyugat-Szerémségben, ami valószínű már az őskorban is lakott volt, és a középkorban született első írásos emlékektől kezdve a történelmét is ismerhetjük. Történetének legnagyobb következményekkel járó eseménye viszont már 1991. május 2-án, a borovói mészárlás néven vonult be a krónikás könyvekbe.
A horvát és szerbek között lezajlott etnikai alapú incidens volt az utolsó szikra a Dél-Szláv háború kirobbanásához.
2023. július 29. (4 nap) Boró (Borovo)(HR) – Bácspalánka (Bacska Palanka) (44 + 2 fkm)
Vukovár közelmúlt véres történelme – Bácsújlaki ismerkedések – Fürdőzés egy homokpadon – Újlak, Dél Budája – Bácspalánka vihar után
A borovói gyep igencsak vendégmarasztaló volt, de az előttünk álló távolság miatt szerettünk volna korán kelni. El kell mondani, hogy a horvát ki-, beléptetési protokoll sokkal simábban ment. Még előző este összegyűjtötték az okmányokat, majd reggel visszaadták, személyes jelenlétet nem igényeltek. 1 EUR-ért fantasztikus szendvicseket is hoztak reggelire, így most ezzel sem volt gondunk.
A hajók, és a teljes felszerelés partra cipelésével megoldottuk a reggeli bemelegítést. 9-kor, sima vízen sikerült elindulnunk, amit nagyon jó jelnek véltünk az előttünk álló 46 kilométerre. Csak a százágra sütő nap nehezítette kicsit az életünket. 37 fokot mértek a hőmérők, és a szél se rezzent.
Vukovár, középkori magyar nevén Valkóvár pár kilométerre fekszik Borovótól. Az 1991 őszén, 3 hónapig tartó ostrom nyomai a mai napig látszanak a Dunáról is. A Vuka (Valkó) folyó torkolatánál hatalmas kereszt hirdeti a védők emlékét. A harcok során 7500 horvát katona veszett oda, a városban csaknem minden elpusztult. A település elfoglalása után a szerb milicisták a pincerendszerekben megbújó civil lakosságot is begyűjtötték, majd néhány kilométerre a várostól agyonlőtték őket, és tömegsírba dobták a testeket. A sebek lassan gyógyulnak, bár a két nép viszonylag jól elél egymás mellett. 20 kilométer megtétele után Bácsújlakon kötöttünk ki egy halásztanyán. Vendéglő itt ugyan nem volt, de egy pergola alatti szíves vendéglátás igen. A vihar által megrongált kis épület alatt különféle nemzetiségű férfiak ültek. Köztük TID-es evezősök. Látszólag mindenki ismert mindenkit, a halász az evezőst, az evezős a mi ismerőseinket. Egy rekesz sört ültek körül, amiben jéghideg üvegek rejtőztek. Nem tudom hogyan csinálták, de a 2 EUR, amit kértek érte így teljesen elfogadható volt.
Természetesen a lányokat kiemelt figyelemben részesítették, és leültették őket maguk közé. Mi fiúk a kispadra szorultunk. A hölgyek tiszteletére még a pálinkás üveg is elkerült.
Az egy héttel ezelőtti vihar nyomai brutális látványt nyújtottak. Döbbenten néztük a derékba tört vagy gyökerestől kifordított fákat és a fedél nélkül maradt házakat. Ezek a képek még hosszú kilométereken át kísérték utunkat. A kis társasággal együtt keltünk újra útra, akiktől megtudtuk, hogy 5 km-el lejjebb egy jó strand található. A homokos fövenyt a Sharengradaska (színes város??) sziget északi csücskén találtuk meg. A fehér partot a TID evezősök hajói színesítették, gazdáik a hűs habokba merítkeztek. Honfitársainkkal mi is kikötöttünk egy frissítő fürdésre, elvegyülve a vidám társaság közé.
A továbbiakban már csak egy rövid technikai szünetre álltunk meg, persze a "tiltott" horvát oldalon. Amikor jobbról feltűnt az újlaki vár és monostor, tudtuk, már közel a cél. Újlak a 14.században Magyarország legnépesebb településének számított a maga 10 ezres lélekszámával, Dél Budájának is nevezték. Újlaki Miklós és családja jóvoltából a vár is ekkor élte legfényesebb időszakát.
A Bácspalánkai híd alatt átevezve, horgonyzó uszályok labirintusában találtuk meg az öböl bejáratát, melynek mélyén esti táborunk rejtőzött. Beevezve a holtágra, a jobb oldalon egy folyami logisztikai központ depóiba rakodtak az uszályokról. Kis unokánknak fotóztuk a működő markolókat. Nem egész 2 km evezés után egy gyönyörű strandon kötöttünk ki, feljebb már a színes sátrak népesítették be a partot. Lenn a helyiek pecáztak, a sátrak között Romi a paprikást főzte, abból a harcsából, amit reggel szerzett egy halásztól. A vihar itt is jelentős károkat okozott, így a helyiek vacsorát nem tudtak felszolgálni. A lányaink viszont élelmesek voltak. Egy helyi magyar bácsi felajánlotta nekik, hogy elviszi őket boltba, a városba. Tele szatyrokkal érkeztek vissza a Lidl-ből, így estére igazi terülj-merülj asztalt varázsoltak, amit Marcinál látogatóban lévő barátnője, Andi egy fél dinnyével koronázott meg. Az este beszélgetéssel telt, miközben közösen elszopogattuk a Horvátoktól Borovóban kapott ajándék dalmát bort.
2023. július 30. (5 nap) Bácspalánka (Bacska Palanka) – Bánmonostor (Banoštor) (2+18 fkm.)
Forró reggel – Elhagyjuk a horvát partokat – Hosszúra nyúló ebédidő – A hordó rejtélye és a bűz – Kecsege vacsora
Ráértünk felkelni, én mégis reggel 6-kor már fent voltam, hogy GoProval a kezemben sétálgatva, megörökítsem a felkelő nap csodás fényeit. Csilla még aludt volna, de az ébredező tábor zajai őt is felkeltették. Szokásos reggeli teendők: naplóírás, kávé-tea főzés, jó reggelt köszöntések stb. Különös, de reggel fél 7-kor már megsültünk a napon. Nem is lehetett tovább aludni. Iszonyúan meleg volt. Minden mozdulat nehézzé vált, s mi így bontottuk a tábort. Pakolás közben kétszer is megmártóztam a Dunában, egyszerűen nem bírtam másképpen. Újra volt csomagszállításunk, így egy kicsit könnyebbek lettünk. Ráadásul csak 20 kilométer várt ránk, így könnyedén húztunk ki a bácspalánkai öbölből, - ahonnan már a Duna mindkét partja Szerbiához tartozott - telefonról a Budapest Bár zenéje adta a csapások ütemét. 132 kilométer után váltunk meg a horvát partoktól.
Utunkat a vihar által megtépázott partok látványa kísérte. 16 kilométert eveztünk, amikor Kristóffal egyetemben kikötöttünk a jobb parton, annak reményében, hogy találunk olyan helyet, ahol megebédelhetünk. A térkép alapján kerestük az éttermeket, és az elsőt pár percen belül meg is találtuk. Riblja Čarda Koruška volt a hely neve, ahová betértünk. Mivel ebédidőben igencsak tele volt, így egy német házaspárral ültettek egy asztalhoz. Közben Zsolték is befutottak, így már heten szorongtunk a kerti asztal körül. Az egyetlen felszolgáló kicsit nehezen győzte az iramot, elég sokat ücsörögtünk az üres asztalnál. Csilla és Kristóf bécsi szeletet, Zsolték halászlevet, én Pleskavicát kértem. A frissen készült ételekre most sem volt panasz. Itt ért utol minket egy kiadós zápor, így éttermi tartózkodásunk még egy órával növekedett. Mielőtt tovább indultunk volna, jelentős mennyiségű vizet kellett kimerni a hajókból. Már csak 4 kilométer volt hátra a Bácsmonostori táborig, ahova kis csapatunk együtt érkezett.
A kikötés nem volt éppen a legideálisabb, de mindenki megoldotta, a hajókat a víz közelében hagytuk. A csomag transzferünk még sehol, így a nálunk lévő sátorlappal foglaltunk éppen helyet, amikor Zeusz ismét megrázta magát, és jó adag záport zúdított kis csapatunkra. Az égi áldást egy trafik előtetője alatt vészeltük át, ahová a szemben lévő házban lakó néni egy zacskó almát hozott nekünk szeretettel. Mire kisütött a nap a csomagjaink is megérkeztek. Második napja iszonyú bűzt éreztünk, amikor kinyitottuk a vízhatlan hordónkat. Csillával úgy döntöttünk utána járunk a dolognak. Cuccainkon valami sárga trutyi folyt szét, aminek eredetét nem találtuk. Mindent kipakoltunk és eltakarítottunk. Pontosabban inkább csak a feleségem, mert én addig a sátrat állítottam. Már csak a fém kajás dobozunk volt hátra, amit kinyitva megtaláltuk a bűnöst. 6 db tojásunk tulajdonképpen megfőtt, és záptojásként folytatta életét, utat találva a csomagok között.
Fürdési lehetőséget az étterem mellett felállított, és hideg vizet szolgáltató nyitott zuhany nyújtotta. Bánmonostor a szerémségi borvidékhez tartozik, ennek megfelelően a google térképen számos pincészetet találtam feltüntetve, sajnos a nap előre haladtával már mind zárva volt. Így elmaradt a tervezett kóstoló, minthogy a közös vacsora is a csapattal. Inkább egy folyó parti étterem felé vettük utunkat, neve: "Carda i skela Jole". Elsőre kicsit bizalmatlan voltam, mert kongott az ürességtől. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy az ilyen helyekhez jóval kulturáltabb mellékhelyiség tartozik, mint a tábori toi-toi. Most is csak ezért döntöttünk úgy, hogy külön vacsorázunk. Ezt később nem bántuk meg, mert nagyon finom kecsegét kaptunk. Egyikünk se evett még ilyet, mert ez az ősi tokhal hazánkban hasznosítási tilalom alá esik, bár a tisztuló vizek kedveznek a fennmaradásának. Rokona a vizeinkről eltűnő Vizának és különféle tokféléknek. Farokúszója, mint a Cápáé, de ez talán nem véletlen, hisz valamikor tengeri hal volt és a nagy ragadozóval hasonló korokból maradt fent. Ez a nap ebben a nyugiban telt, túl nagy esemény nem történt velünk. Mivel táborunk a folyó és a falun keresztül futó út közé volt beszorítva, így az éjszakánk elég éberen telt.
2023. július 31. (6 nap) Bánmonostor (Banoštor) – Újvidék (Novi Sad) (19 fkm.)
Könnyed lapátolás Marcival – A Szabadság híd második gyerekkora – Tábor egy kulturált környezetben – Az éjszaka már nem kulturált
Kellemes napra ébredtünk. Kapkodni nem kellett, mert csak 19 kilométer várt ránk. A Fruska Gorára felkapaszkodó szőlő ültetvényeken bátorítóan csillant meg a reggeli napsugár. Nyugodtan reggeliztünk, beszélgettünk, amíg vártuk, hogy sátraink száradjanak. Ma is a vége felé hagytuk el a tábort. A tegnapi éttermünk melletti rámpán köt ki a Skela Begeč-i komp. Innen a révhajóra váró Romiék integettek és kívántak jó utat Attiláék társaságában, akik még annyira sem siettek, mint mi. 5-6 kilométerrel lejjebb 3 db "T" alakú sarkantyú által meglassított vízen homokzátonyok keletkeztek. Ezek egyikén kötöttünk ki egy technikai szünetre, ahol már több túratársunk sziesztázott, köztük Marcy és Zsolt. Pár percen belül össze is verődött a csapatunk jó része.
Vízreszállás után bekapcsoltuk a zenét, hogy Marcit megismertessük a Budapest Bárral. A hátralévő 14 kilométeren keresztül így evezgetünk, közben sztorikat mesélve. Marci szekszárdi illetőségű, így szó esik a borokról, a hazatérés utáni (szeptember, mivel addig megy amíg lehet) szüreti fesztiválról. Mi is elígérkeztünk, amit később nem tartottunk be. Természetesen a Duna itt is szép, de semmi extra látványossággal nem szolgált. Egyedül Futak templomtornya törte meg az egyhangúságot a bal parton. Ezt követően már hamarosan feltűntek Újvidék házai, majd az Óvárost Kamencával összekötő Szabadság híd látványa tárult elénk. Az 1981-ben átadott híd nem lehetett hosszú életű, mert 1999 áprilisában a NATO lebombázta. 2003 és 2005 között sikerült helyreállítani, és azóta éli második gyerekkorát. A folyómeder bombáktól való megtisztítása szintén komoly Euro milliókat emésztett fel.
A híd alatt már nem haladtunk át, hanem a lábánál elterülő strandon, a yacht kikötő bejáratánál kikötöttünk. A táborunk ennek a 7 hektár kiterjedésű strandnak a területén volt. A homokos part egy ligetes szabadidőparkkal olvad össze, ennek árnyas fái alatt vertünk tanyát. Számos szórakozóhely, büfé és sportpálya szolgálja ki az ide látogatókat. Volt is ember szép számmal mindenfelé, az éterben különböző zenei stílusok keveredtek. A nyári hónapokban átlag napi 20 000 ember fordul itt meg naponta. Ennek megfelelően jó a terület infrastruktúrája is. Volt meleg víz és WC, az éttermek kulturáltak. Csilla ki is használta a lehetőséget, és mosott egy adag ruhát, így a szárítókötél is előkerült, amit egy hinta vaslába és egy tölgyfa törzse között feszítettem ki.
Miután elrendezkedtünk, Feleségemmel kisétáltunk a strand területéről, abból a célból, hogy valahol megvacsorázzunk. A Duna parti sétányon túl találunk is nívósnak kinéző éttermet, neve: Beza. Több magyar evezős várta már bent a vacsoráját, a Rátkai és a Sümegi család. Egy kétszemélyes grill bőség-tálat rendeltünk, ami nagyon rendben volt. Vacsora után még elsétáltunk egy közeli boltba, hogy feltöltsük készleteinket. Városnézésre már nem volt időnk., a nagy meleg nagyon sok energiát kivett belőlünk. A táborban még beszélgettünk egy keveset társainkkal, majd viszonylag gyorsan nyugovóra tértünk. Hamarosan kiderült, hogy a terület nem csak nappal hangos a zsivajtól, hanem az éjszakai élet központja is. Először egy koncertet hallgathattunk végig, majd a vendéglátóhelyekről kiszűrődő, és hajnalig tartó dajdajozást élvezhettük. Az éjszaka közepén azt is meghallgathattuk, hogy a mellettünk lévő lengyel lakókocsiból, hogyan zárták ki részeg társukat, aki nem tetszésének elég ordenáré módon adott hangot, jó hosszan ütve a furgon ajtaját. Mindezt egy gyönyörű teliholdas éjszakán. Így nem tudtuk eldönteni, hogy a lámpák vagy égi kísérőnk világítja be sátrunkat.
2023. augusztus 01. (7 nap) Újvidék (Novi Sad) – Zalánkemén (Stari Slankamen) (43 fkm.)
Házassági évforduló reggelire – Péterváradi emlékek – A szerbek Rómája – Egy étterem balkáni állapotokkal – Tábor a halottasház mellett
A reggel fénypontja egyértelműen Rátkai Ági és Jani házassági évfordulója. Ági egy rögtönzött menyasszonyi ruhában, Jani félmeztelenül, nyakában egy csokornyakkendővel jelent meg a reggeli melegben. A köszöntések és az ünnepi koccintások lassították a készülődést, pedig a terv szerint korán szerettünk volna indulni.
A strand jó infrastruktúráját már említettem, de a reggel igazi felfedezése egy olyan mosdó, ahol tükör is volt a falon, ráadásul megvilágítás is járt hozzá. Igazi Kánaán, végre megborotválkozhattam. Se tea, se reggeli, így már fél nyolckor vízen voltunk, Csilla a hajó orrában készítette el az energiát adó szendvicseket, ezzel a manőverrel is időt spórolva. Amíg reggeliztünk, csorogva haladtunk át a folyó által kettészelt városon. A Szabadság híd után jobbról feltűnt a Péterváradi Erőd, a "Duna Gibraltárja". (Petrovaradinska tvrđava), amit valaha a Hasburg Birodalom létesített a Törökök ellen. A teljes erődrendszert az 1700-as években építették fel. Az első világháború ellenzőit, a forradalmárokat, partizánokat az erőd kazamatáiba zárták. Köztük volt a 25. hadtest egy fiatal káplárja is, akin nem fogott a nacionalista uszítás. A káplárt Joszif Broznak hívták, aki később marsali rangig vitte és hazája államfője lett Tito néven. Az erőd adta a hátteret, amikor az 1999-es NATO bombázások mementójaként, az egykori Ferenc József vasúti híd lábai között lavíroztunk. Nem messze innen a 2000-ben újjáépített Varadin híd alatt húzódtunk a jobb partra, hogy kikerüljünk a hajózó útból. A város utolsó megfiatalodott hídja a Zezelj, amit 2018-ban adtak át. Funkcióját tekintve közúti és vasúti híd. A híd része a 10-es számú európai közlekedési folyosónak, így a tervek szerint 160 km/óra sebességgel itt fognak átszáguldani az épülő Budapest-Belgrád vasútvonal szerelvényei. A híd lábánál homokos part vonzza a fürdőzőket, neve "Officer Beach". Átellenben a Duna-Tisza-Duna (DTD) csatorna érkezik 123 km-es útjáról.
Nagy jobb kanyarral vettünk búcsút Újvidéktől, valamint a folyó teljes szélességét elfoglaló horgonyzó gályák garmadájától, amik között ügyesen szlalomoztunk úticélunk felé. Amikor a folyó Délkeletnek fordul, megkaptuk az igazi fekete levest. A szembeszél iszonyú erővel csapott le ránk, jókora tarajos hullámhegyeket gördítve kenunk alá. A "szerbek Rómájánál" Karlócán (Karloci) a szerb ortodox egyház egykori központjának partjainál tudtunk volna megállni pihenni, de éppen akkor Kristófot próbáltuk a másik parton levadászni, hogy minden rendben van-e vele. Történelmünkre nézve Karlócán egy szomorú esemény történt. 1699-ben a dombtetőn írták alá azt a négyhatalmi békeszerződést, aminek eredményeként a török kivonult Európából, Magyarország pedig 200 évre osztrák iga alá került. A Fruska Gora lejtői állítólag itt adják a legfinomabb szerémségi borokat. Mint Rákóczi az osztrákok ellen, mi is hősiesen küzdöttünk az elemekkel egészen a Baskai hídig, 23 kilométert hagyva már a hátunk mögött, így a kikötés mellett döntöttünk egy jó ebéd reményében. A folyóra épült étterem oldalában már számos TID-es kajak vesztegelt, de hajónk orrát még mi is be tudtuk szúrni közéjük. Az étterembe való feljutás először kudarcot vallott, mert egy privát portára tévedtünk.
Az újabb kísérletünknél egy cső lógott ki az étterem támfalából, amiből furcsa illatú folyadék ömlött a Dunába. Nekünk ez alatt kellett valahogy átevickélni az étterembe vezető létrához. Akárhogy is ügyeskedtünk, keveset kaptunk mi is a szagos kölniből. Hamar kiderült, hogy az étterem mellékhelyiségének lefolyója van ilyen formán megoldva. Újabb rovás a Balkáni naplóba. A kaja amúgy egész jó volt, folyó parti étteremként a halas ételek vitték a prímet, mi is ezeket kóstoltuk. 2 és fél órát ücsörögtünk itt a déli melegben. Ez volt a mi sziesztánk. A hátralévő szakaszon a bal oldalon pancsoló tehéncsorda, a jobbon a leszakadó löszfalak törték meg az egyhangúságot. A szél is alábbhagyott, így kevesebb energiabefektetéssel evezhettünk egészen a zalánkeméni marináig, ahol a kikötőnk volt. Sátrainkat a helyi kórház kertjében verhettük fel. A magyar csapatnak sikerült közvetlen a proszektúra mellett letáborozni, aminek a működéséből sajnos láthattunk részleteket, rányomva hangulatunkat az itt tartózkodásunkra. Mivel 5 óra körül már be is rendezkedtünk, jutott időnk tisztálkodásra a kórház fürdőjében. A vacsora is a kórház éttermében volt, de előtte Katival még részt vettünk a szokásos ünnepségen, újból képviselve hazánkat. A kórház fiatal igazgatójának nagy alkalom volt, hogy vendégül láthatta a regattát, ez látszott minden megnyilvánulásán. Szép vászon szatyrokat kaptunk tőle ajándékba. A vacsora pörkölt volt tésztával, ami fedezte az esti kalóriákat, de nagyjából csak ennyi emléket tudunk felidézni róla. Még átsétáltunk a szomszédos kisboltba, mielőtt az este levezetéseként tábori beszélgetésbe merültünk volna, zárásként pedig a betegek "legnagyobb örömére" egy két személyes zenekar muzsikáját élvezhettük egész éjfélig, vendéglátóink jóvoltából.
2023. augusztus 02. (8 nap) Zalánkemén (Stari Slankamen) - Belgrád (50 fkm.)
Menekülés a kórházból – Érkezik a szőke folyó – „This is a beginning of beautiful friendship” – Venice, majdnem Velence – Zimonytól a szél az úr – Egy fáradt búcsú parti
Lelkünkben egy nehéz éjszaka után ébredtünk. Alig vártuk, hogy elhagyjuk a kórház területét. Már éppen elkezdtük a pakolást, amikor eleredt az eső. Éppen csak annyira, hogy vizesen kelljen elcsomagolni a sátrakat, közben esőisten megkönnyezze azt a halandót, akit letakarva éppen a szomszédos épületbe toltak utolsó előtti útjára. Igyekeztünk, mert eddigi utunk leghosszabb távja várt ránk. 50 kilométert kellett eveznünk, hogy bevegyük a szerb fővárost. A kórház vezetése igyekezett a kedvünkre járni, bureket és joghurtot hoztak reggelire, amit később a hajóban fogyasztottunk el. Mire sikerült vízre szálltunk, gyönyörű idő lett. A Kojic sziget takarásából kiérve egy kőgát terelt ki minket a folyó közepéig. Éppen ott, ahol a Tisza 962 km megtétele után, 5 ország folyójaként megérkezik a szemközti oldalon, hogy a Duna befogadja hátralévő 1215 kilométeres útjára. A torkolattal szemben egy sziget fövenyes partján kötöttünk ki egy gyors technikai szünetre. Óriási a nyugalom. Az égen elvonuló felhők festették zöldere és kékesszürkére a víztükröt. Rég elment hajók elülő hullámai fodrozták felszínét. Körülbelül 6 kilométer evezés után 10-15 méter magas löszfalak tűntek fel a jobb oldalon. Ez azt jelentette, hogy közeledtünk Szurdok településhez. Csilla fejére felkerül a piros fejpánt, a telefonon pedig megszólalt Kusturica kultikus filmjének zenéje, a Bubamara, a Turbo Dizel, a Pit Bull és a többi ismert sláger. Mi így tisztelegtünk a Macskajaj forgatási helyszíne előtt, amit hamarosan meg is pillantottunk. Szurdok község Duna partján Zsolték kenuja már a fövenyen pihent, amikor mi is melléjük siklottunk. A hajókból előkerültek a dobozos sörök, és a semmiből roma örömtánc kerekedett a Balkán Karaván zenéjére. A Dunaparti házat benőtte már a dudva, de a tehenek még ott legeltek körülöttünk, a vezér bika nem is nézte jó szemmel Zsolt közelebbi érdeklődését. A vízben fél kerékkel egy matuzsálemi piros "kabrió" traktor várta gazdáját, amire pár fotó erejéig mi is felültünk. Itt még ilyennel sólyázzák a halász ladikokat. Még a fehér vegyvédelmi ruhába érkező, szimatmaszkot viselő, valószínű közegészségügyiek víz mintavétele se lógott ki a képből. Mindenesetre a fürdéstől eltekintettünk. Ekkor még vidáman folytattuk az utunkat, társaságunkhoz Rátkai Janiék is csatlakoztak, kenujukban egy szív formájú "I love you" feliratú lufit lebegtetve a szélben, emlékeztetve tegnapi házassági évfordulójukra. Így evezgetett tovább a három kenu egészen Stari Banovci-ig, ahol a helyi strandon találtunk kikötőhelyet. A parton egyből egy étterem hívogatott, neve: Venicie - Hahó…otthon vagyunk.
Finom halas kaják mellett ücsörögtünk jó 2 órát. Persze, ahogy ilyenkor ez lenni szokott, a sztorizgatás folyamát nehéz volt leállítani. Még 27 kilométer volt hátra célig. A jól eső ebéd után a csapat szétvált, mindenki a saját tempójában folytatta az útját. Ezután jött a fekete leves. Zimony előtt már éreztük az erősödő szembe szelet. Messziről láttuk Belgrád épületeit, amikor a zimonyi híd után kezdődött a dráma. Az utolsó 15 kilométeren centiről-centire küzdöttük előre magunkat. Ahelyett, hogy élveztük volna a völgymenet előnyeit, azon birkóztunk, hogy a szél ne toljon vissza minket. Közismert, hogy a folyással szemben támadó szél felkorbácsolja a vízfelületet, így tarajos hullámokon bukdácsoltunk, amit a nagyvárosra jellemző hajóforgalom által keltett, oldalirányú hullámok is színesítettek. Mire a hadi-sziget mellett elevezve elértük a Száva torkolatát, tartalékjaink kezdtek kimerülni. Energia zselékkel próbáltuk pótolni a hiányzó ásványi anyagokat. A TID tábor valamikor itt volt a vár tövében. Most viszont át kellett eveznünk a városon, hogy elérjük esti szálláshelyünket. A Belgrádon való átevezés maga volt a pokol. Bécs, vagy Budapest ehhez képest városnéző csónakázás. A város alsó végétől kezdve sirály felhők vonták el figyelmünket a gályamunkától. Életemben nem láttam ennyi halászó madárt egy helyen. A Pancevo híd vasszerkezete adta a reményt, valahol azután kellett lennie a tábornak. Áthaladva alatta, egy rakparton feltűnt az Imperial Hall rendezvényközpont épülete, ahol várt a megmentő kikötés. Természetesen ebben az időjárásban ez sem volt egyszerű, ráadásul a hullámokon erősen táncoló pontonon kellett ezt megtennünk. Én gyorsan kiugrottam, de feleségem lába annyira begörcsölt a hosszú úttól, hogy nem bírt kiszállni a hajóból. Egy mentős sietett a segítségére, aki utána nekem is segített a hajó kiemelésében, majd a rakpartra való felvonszolásában. - Ekkor még nem tudtuk, hogy nem ez lesz a legkalandosabb kikötésünk utunk során. Az alábukó nap meleg fényében már csak 200 métert kellett tolni kenunkat a magyar táborig. Az óra este fél hetet mutatott. A vacsorához se volt kedvünk, örültünk, hogy felállítottuk a sátrunkat, és berendeztük. Este kisebb ünnepség keretében búcsúztattuk hazatérő honfitársainkat, akik Romi és Rátkai Janiék kisbuszaival másnap elindultak Magyarország felé. 9-en maradtunk. 2 kenu és 4 kajak. Nem kellett altatni.
2023. augusztus 03. (9 nap) Belgrád, pihenőnap
Újabb búcsú – Mosó Masa mosodája a forróságban – Irány Belgrád – Kalemegdan a történelem viharjaiban
A búcsú sohasem egyszerű. Ezt sohasem tudjuk megszokni. Bár most nem volt olyan hatással rám, mint az egy évvel ezelőtti Erlau-i elválás. Talán azért is, mert tudtuk, hogy az éppen hazafelé induló túratársainkkal még sokat fogunk együtt evezni. Elköszöntünk Zsoltéktól, Romiéktól, Rátkai Janiéktól, a Sümegi családtól és a többiektől, hajóikat a trélerre rakodtuk. Mindezt már kora reggel félmeztelenül tettük, mert az augusztus elejei nap zavartalanul fűtötte kies táborhelyünket. Végre ruháinkat is kimostuk, volt idejük megszáradni. Ez volt a pihenőnapunk. A szárítókötelet két villanyoszlop közé feszítettük ki, de a túl nagy fesztávolság két helyen alátámasztást igényelt. Ezt kenulápátokkal oldottuk meg, melyeket két oldalról sátorkötelekkel és cövekekkel rögzítettünk. Így már jó lett. A hőség egyre elviselhetetlenebbé vált ezért a zuhanyozást többször is megejtettük a délelőtt folyamán. Dél körül döntöttünk úgy, hogy indulhatunk a városba. Helyi büfések segítettek taxit hívni, mivel Belgrád külvárosában az Ada Huja negyedben volt a tábor, ahonnan nem egyszerű bejutás. Kirándulásunkra Kristóf kísért el minket. Áthaladtunk a rekultivált ipari negyeden a Karaburmán, majd egy jobb kanyar után olyan részhez értünk, ahol nem szívesen szálltam volna ki az autóból, sőt azon drukkoltam, hogy nehogy meg kelljen állni a taxinak. Egy szabályos favella telep volt lecsúszott lakóikkal, akik a tákolmányok között, a porban élték mindennapi életüket. Ezt jól eldugta Belgrád városvezetése. A várnegyed oldalában szálltunk ki a taxiból, de először a Kneza Mihaila sétáló utcában kerestünk egy hűvösebb éttermet. A Boutique teraszára ültünk le, ahol volt némi hűtés. Nem bántuk meg. Az ételek pont úgy néztek ki, mint az ételfotókon, és az ízükkel együtt teljes kulináris élményt nyújtottak. A mellékhelyiség is teljesen rendben volt, ami ezen a túrán nagy ajándék mindannyiunknak. A hőség viszont tovább fokozódott és mi így indultunk a Kalamegdán erőd, azaz a Nádorfehérvári vár felfedezésére. Az "erősségnek" mindig is stratégiai szerepe volt. Északról a Száva, keletről a Duna határolja. Ez volt a magyarok, majd a Hasburgok végvára és a török hódítások nyugati kapuja. Legismertebb eseménye a Hunyadi János által vezetett Nádorfehérvári diadal 1456-ban. Itt dördültek el az I. világháború első lövései, amikor az osztrák-magyar flottilla páncélos monitor hajói megtámadták Kalemegdánt 1914-ben.
Szépen karbantartott parkon keresztül sétáltunk a vár Száva felőli oldalához, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a két folyó összefolyására, és a Nagy Hadi-Szigetre. De talán a legkáprázatosabb látvány az Ivan Meštrović szobrász által, az I. világháború emlékére állított Győztes szobrától tárul elénk. A hadtörténeti múzeumon keresztül sétáltunk vissza a parkba, de addigra már a hőguta kerülgetett, így az első kioszknál gyorsan frissítettünk, majd bemenekültünk a legközelebbi plázába egy kicsit lehűlni, és az élelmiszer részlegen beszerezni pár dolgot az elkövetkező napokra. Szerencsére gyorsan tudtunk egy légkondicionált taxit fogni, ami viteldíjban ugyan duplája volt, mint az ide utunk, de most ezt se bántuk. Este fél nyolcra értünk vissza Ada Hujába, ahol egyből beültünk a helyi étterembe, nem annyira a fogyasztásért, hanem a kulturált mosdóért. Az esti zuhany is sokat hozzátett szerveztünk komfort érzetéhez, így tisztán, kicsit lehűlve ültünk le az esti beszélgetéshez sátraink körül, meghallgatva egymás élménybeszámolóit a belgrádi benyomásokról.
2023. augusztus 04. (10 nap) Belgrád – Szendrő (Smederevo) (50 fkm.)
Indulás teli hajóval – Egy csendes kis-ág – Belgrád szennye – Valami nincs rendben az ebéddel – Kristóf köddé válik – Szendrő nem fogad szívesen – Aggódás Kristófért, aki estére csak megkerült – Éjszakai menedék, ahol egykor Hunyadi is meghúzta magát
Napfelkelte előtt ébredtem, kidobott a hálózsák. Volt, akik már ekkor tologatták a kajakokat a vízre, pedig éppen csak halványvörösen derengett az égbolt a Duna felett, a pancsovai kanyarban, ahol a Duna magába fogadja a Temest. Hamarosan a narancsosan izzó napkorong is megjelent a horizonton, csak most már kicsit jobbra, mennyei hidat vonva a kisimult folyón, ami egész a táborunkig ért, kijelölte aznapi utunkat. Igyekeztünk korán indulni, mert 50 km várt ránk egy nagyon belassult vízen, hiszen innentől már érvényesül a duzzasztó hatása. Érezte ezt az ideiglenes büfé tulajdonosa, mert már kora reggel várt minket frissítővel és szendvicsekkel a vízreszálló helynél. A nap nagyon korán magasabbra hágott, így a pakolást fürdőnadrágba, borostáson végeztem - megint nem volt tükör - fogom a szerb hiányosságokra ápolatlanságomat. Fél nyolckor sikerült elindulnunk, bár ekkor már szinte senki sem volt a táborban. Hajónk teljes menetfelszereléssel siklott a vízre, nincs több csomagszállítás. Egyelőre nem gondoltunk bele a cuccokkal teli hajó cipelésébe, bár tudtuk, hogy ebből még adódik számunkra kiegészítő sport tevékenység.
Ezen a napon szerencsések voltunk az időjárással. Szép időt kaptunk és a szél is alig borzolta a felszínt. A pancsovai kanyart szinte kitöltő Čakljana szigetet a kis-ágban kerültük a jobb oldalon. Jól tettük. Nyugodt csendes vízen evezhettünk, háboríthatatlan természetben. A parthoz kötve számtalan úszó házzal találkoztunk, melyek felépítménye egytől-egyig megállt az eklektika oltárán. Mi most ezt bájosnak láttuk, és nem tolakodónak. A rajtuk élők és a horgászok belesimultak a környezetükbe. A nagy Dunára kiérve viszont gusztustalan fekália ágyon evezhettünk. Rajtunk kívül ezt csak a sirályok garmadája élvezte. Tudni kell, hogy Belgrád az egyetlen nagy város a Duna mentén, ahol a mai napig nincsen szennyvíz tisztítás, az tisztítatlanul ömlik a folyóba. És mivel csatorna sincs, a szippantós autók is direktben önthetik rakományukat büntetlenül a folyóba. Messze még Európa.
A 1146-os folyamkilométer táblánál kötöttünk ki először egy nagyon rövid kis technikai szünetre. Az árterületen burjánzott a természet. Fehér és sárga vadvirágok nőttek a térdig érő smaragd zöld fűben, árnyékot kisebb parti őserdő nyújtott nekik.
30 kilométert eveztünk, amikor pihenőt rendeltünk el Grocka partjainál, ahol két étterem is vízen úszik. Mi a "Splav Gardec" nevű oldalához parkoltunk, szorító nyolcassal egy kikötő bikához kötve hajónkat. A vízről léptünk az asztalok közé. Elég sokan voltak, ezért bizakodtunk. A menü halleves és különféle sült halak, amiket mi választottunk ki, frissen a jégről. Volt köztük süllő és kecsege is. Ízre nem volt rossz, de valami Csillát és engem is megviselt, ezért elég sokáig ültünk még az asztalunknál. Kristófot el is engedtük, és nem is láttuk többet egészen este fél nyolcig, de erről majd kicsit később. Délután 3-kor sikerült tovább indulnunk a hátralévő 17-18 kilométer megtételére. Ebből még 5 maradt, amikor jobb oldalon egy vízi vidámpark (Aquapark Jugovo) tűnt fel az amúgy unalmas szakaszon. Összes szórakozásunk az volt, hogy minden előttünk haladó pontra fogadásokat kötöttünk, hogy vajon Kristóf-e , de utolérve kiderült, hogy egyikük se Ő volt.
Szendrőt egy éktelen ipari létesítmény vezette fel, majd felbukkant a vár, mely látványának java részét rakodásra váró uszályok takarták ki. A 25 tornyos erődítményt Brankovics György szerb despota építtette az 1400-as évek első felében, hogy a magyarok által elfoglalt Nádorfehérvárt pótolja Szerbia székhelyeként. Sokáig nem használhatták előnyeit, mert a török 1459-ben lerohanta. Magyar vonatkozása, hogy itt raboskodott Hunyadi János és Hunyadi László, valamint e falak között vesztette életét Kinizsi Pál. A viszonylag jó állapotban lévő várat hadianyagraktárként hasznosították a második világháborúban. Amikor a rengeteg lőszer és üzemanyag felrobbant, nem csak az erődöt, hanem majdnem az egész várost elpusztította. A háromszög alakú erősséget a Duna és Jezeva folyók közé építették. Utóbbit elterelték, így már csak a volt torkolat maradt. Ezen kellett nekünk beevezni a kikötéshez. A rothadó bűz, már a bejáratnál megcsapta az orrunkat. Sűrűn nőt vízinövények között szemét és állatok tetemei úszkáltak. Sólya a kanális végén volt, amihez 20 méteres kis csapás vezetett derékig érő, fűhöz hasonló növénykultúrán keresztül. Evezni nem lehetett, két kézzel próbáltuk magunkat behúzni centiről-centire haladva, jókora fűcsomókat kirángatva. A megpakolt hajó teljesen beült a zöld fogságába.
Az utolsó méterekre kötelet dobtunk a parton várakozó segítségnek, akik így rángattak ki minket a szárazföldre. Már ekkor elég ideges és fáradt voltam, majd ezután következett a hajó kipakolása, hogy át tudjuk emelni a gáton. Ott kocsira kötöttük, majd visszapakoltunk bele, és betoltuk a várfalakon belülre, ahol éjszakai szállásunk volt. Kristóf nem volt sehol. Hulla fáradtan nyúltunk el a gyepen, a sátorállításhoz sem volt kedvem. Nem az evezésben fáradtunk el, hanem az idegőrlő körülményekben.
A megmaradt várfalakon belül egyébként egy nagyon szép kis park fogadott minket, egy teljes értékű atlétikai pályával. Mivel a helyiek kedvenc korzózó helye is egyben, így a sétálók kényelmét egy frissítőket árusító büfé is szolgálta. Mondanom se kell, hogy mi is megrohantuk hideg italokért, ami kicsit komfortosabbá tette közérzetünket. A sátor helyére került, Csillának még egy körre is futotta az atlétikai pálya rekortánján.
A TID szabályai alapján este 7-re mindenkinek be kell érnie, különben megindul a keresés. Az igazság az, hogy ez senkit nem érdekel, senki nem ellenőrzi, hogy hányan kötnek ki a célban. Ilyenkor már a szervezők is tivornyáznak. Annál inkább érdekelt minket, mert Kristóf még mindig nem érkezett be. Marcival jártunk fel-alá a gáton, hátha látunk valamit, mielőtt értesítjük a hatóságokat. Az ember hajlamos ilyenkor a legrosszabbra gondolni. Pedig Kristóf csak egy sziget mögött bújt meg, és várt minket, hátha utolérjük - derült ki később. Már éppen cselekedni kezdtünk, amikor este fél nyolckor, a gát végén feltűnik valaki egy kékes hajóval. Ez akár Ő is lehet. Futásnak eredtünk és szemünk nem csalt. Kristófunk komótosan, de megérkezett, mintha mi sem történt volna. Mosolygott, nem is értette mi történt velünk. Örömmel és megnyugodva húztuk hajóját a táborba, de azért egy vezeklő italt behajtottunk rajta.
Vacsorára egy szendvicset, és egy doboz meleg sört kaptunk. - Oda is adtam valakinek. Ezen az estén tudtunk melegvízben zuhanyozni, ami kifejezetten jól esett megfáradt testünknek, de tükör híján szakállunk tovább növekedett. A toi-toi vécékkel nem sikerült megbarátkozni, így bizonyos dolgok végzése megint okozott némi problémát. Sötétedéskor a vár kapuit bezárták, így se ki, se be, a terület romantikusan elcsendesedett. Brankovics, Hunyadi, Kinizsi…most sikerült először átéreznem, hogy hol is töltjük ezt a csillagfényes éjszakát. A nyugalom egy hosszú esti beszélgetést szült a képzeletbeli tábortűz mellett, amit sátorlámpánk tüzet imitáló játéka szolgáltatott.
2023. augusztus 05. (11 nap) Szendrő (Smederevo) - Kostalac (20+3 fkm.)
Kiszabadulás a pocsolyából – Elsüllyedt uszályok – Utazás Jókaival – Ízelítő a Kosavából – Kenukocsink megadja magát – Esős este és az odakozmált Kupus
Reggel korán kidobott az "ágy". Szokásos menetrend: naplóírás és teafőzés. Ezt is olyan gyorsan, hogy a kora reggeli meleg miatt, már 6:30-kor bontottuk a sátrat. Még fél nyolc sem volt, amikor a fiúk segítségével elkezdtük kitolni a telepakolt kenut. Más is a kora reggeli indulás mellett döntött, pedig csak 23 kilométer várt ránk. Ennek megfelelően sorbaállás alakult ki az egyetlen rámpán. Mire az előttünk lévők átküzdötték magukat a vízi növényzeten, már majdnem 8 óra volt. A kanálisban úszkáló dögöktől bűzlött minden. Alig vártuk, hogy kiérjünk a nyílt vízre. Lehangoló, főleg, ha a nagy múltú Végszendrőre gondolunk. Szép lassan elhagytuk a város ipartelepét, majd egy érdekes átfeszítést és a Kovin hidat.
A Duna elkezdett terpeszkedni, mikor jobbról megérkezett a Déli - és Nyugati-Morava házasságából született Nagy-Morava folyó, 216 kilométer utat megtéve Szerbián keresztül. Ezen a napon egyáltalán nem találtunk kikötésre való helyet, illetve amikor már megtehettük volna, ott mi nem akartunk megállni, de erről majd később. Utunk elején az időjárás nagyon kegyes volt hozzánk. Enyhe hátszélben evezgettünk, olykor-olykor elcseverészve valamelyik túratárssal. Valahol félúton, a folyó közepén találkoztunk egy farral a mederfenékbe fúródó uszállyal, aminek csak az eleje meredezett 45 fokban az ég felé.
Amíg a Duna felső szakaszán képzeletben a Nibelungokkal utaztunk, az al-Dunán Jókai Aranyemberének a helyszíneit kerestük. Valahol itt kezdődött az első, egy hatalmas sziget képében, amit a duzzasztás után nehéz már beazonosítani. Az Osztrovói-sziget (magyar nevén Temes-sziget), aminek szerbiai ágának déli csücskénél létezett egy náddal benőtt kis földdarab, ahol Tímár Mihály, az Aranyember rátalált saját paradicsomára és Tímeára. Ebben az ágban anno sok hasonló szigetecske húzódott, mára ezekből semmi sem látszik, maximum a fasorokból lehet következni a hajdani ágrendszerekre. Az Osztrovói sziget akkora, hogy ezen a napon még nem értük el egykori déli végét, így regényünk főhőseire, és a "Senki-szigetére" még másnap is emlékezhettünk. Ezután gondolta úgy a természet, hogy elég volt a jóból, szép lassan megfordult, majd őrült erővel csapott le ránk a szembe szél, a Kosava. Ez a szél délkeleti irányú és hideg, a Kárpátokban kezdődik és a Dunát követi észak-nyugatra, felgyorsulva a Vaskapun, egészen Belgrádig. A felkorbácsolt vízen küzdőssé vált a menet, így kihúzódtunk a partoldalba, hogy kissé védve legyünk. Itt egy újabb, hassal az iszapba fekvő teherhajó mellett eveztünk el. Úgy látszik ez a vidék megtréfálja a hajósokat. Az 1100-as folyamkilométernél túratársakat láttunk megpihenni, de mi nem álltunk meg, mert úgy ítéltük, hogy nehezebb lenne elindulni. Már közeledtünk Kostalac partjaihoz, amikor sejtelmes porfelhő csökkentette a látótávolságot a délkeleti horizonton. Ez a jelenség egyre erősödött, mígnem teljesen rátelepedve a Dunára félelmetessé nem vált. Az éreztük, hogy ott van vége a Dunának, és ez a valami itt van előttünk. Csak találgattam, hogy talán a szénbányák porát fújja rá a szél a folyóra. Szerencsékre kb. 1 kilométerrel hamarabb fordultunk be az "L" alakú kostalaci csatornába, ahol már nyugodtabb volt a víz. A helyi hőerőmű hűtővíz csatornáján eveztünk, ami tulajdonképpen ketté vágta az Osztrovói-szigetet, még nehezebbé téve a Jókai féle helyszínek azonosítását. Amikor jobbra elfordultunk, akkor értünk a sziget valaha volt kiságába.
Kostalac új helyszín A TID táborhelyek sorában, de ez egyáltalán nem látszott meg a vendéglátóink felkészültségén. A csatorna egy gyönyörű kavicsos strandban végződött, mi is itt kötöttünk ki, a helyi hajós klubnál. Elég gyorsan szembesültem vele, hogy a szendrői pokol a kenu szállító kocsink kerekét is megviselte, defektet kapott. Sajnos a tartalék gumi is lyukas volt, így Attila sietett segítségünkre, kölcsönadva kiskocsiját. Többet már nem tudtuk használni a sajátunkat, pedig mindent megpróbáltunk. Románoktól kaptunk foltot és ragasztóanyagot, valakitől jobb pumpát, de semmi nem működött. Napokig küzdöttünk a megoldáson, de nem jártunk sikerrel. Szerencsére a tábor nem volt túl messze a parttól. Szép füves placcot kaptunk egy zárt területen, ahol még nem sok árnyékot adtak a szép sorjában telepített facsemeték. Mivel a nyári nap szokásához híven erőteljesen melegítette a föld felszínét, kis csapatunk kellőképpen kitikkadt a kicsomagolás végére. Nem csoda, hogy sorra csúsztak le a hűsítő italok, amit szerencsénkre a helyi étteremben jéghidegen szervíroztak. Kostalac falut bő 1 kilométer távolságra becsültem a táborból, ezért nekiindultunk élelmiszerboltot keresni. Kiérve a mezőre, a kukoricaföldek felett sötét felhők gyülekeztek, csak egy kis rést hagyva a menny felé, amin keresztül a napocska szét tudta szórni sugarait. Hátborzongató, de egyben gyönyörű látvány volt. Valami közeledett. Megszaporáztuk lépteinket, amire azért is szükség volt, mert kicsit rosszul mértem fel a távolságot. Jó fél órába tellett, mire megtaláltuk az első boltot, ahol pótolhattuk készleteinket. Alighogy visszaértünk a táborba megérkezett a vihar, jókora esővel. Ez a front tarolta le Horvátországot és Szlovéniát 1 nappal ezelőtt, számítottunk érkezésére. Miközben unalmamban az eső kopogását hallgattam, elkalandoztak gondolataim a közelben található Viminaciumon, ami ókori római tartományi főváros volt egy katonai erőddel. Valamikor korának legnagyobb városa lehetett 40 000 lakosával. Érdekesség, hogy az 5. században éppen a hunok pusztították el. Ma 450 hektáron látogatható egy régészeti park, melynek egyik érdekessége az amfiteátrum. De nem csak a rómaiak hagyták itt a múlt üzenetét. A paleontológia iránt érdeklődők egy mamut parkba léphetnek. Itt a miocén korból származó teljes mamut csontvázat tekinthetnek meg. Becslések szerint az állat magassága meghaladta a 4,5 métert, hossza pedig az 5 métert. Több, mint 10 tonnát nyomhatott. A Mamut park a Viminacium régészeti parkkal kombinálva egyedülálló geológiai és régészeti történelemkönyv az ide látogatók számára. Nem csak ezért, hanem a hely nyugalmáért és infrastruktúrájáért szívesebben töltöttük volna itt a pihenőnapunkat. Végre volt újra rendes szaniter, amit ki is használtunk.
Amikor vacsorára hívtak éppen elállt az eső. Ez egész addig tartott, amíg meg nem kaptuk a kissé odakozmált káposztát. Étkezésünk szertartását villámokkal tarkított égbolt alatt végeztük, majd újból megérkezett a zuhé. Mit lehet ilyenkor tenni? Gyorsan végeztünk a káposztával, majd idő előtt visszatértünk a sátorba. Szinte egész éjjel esett.
2023. augusztus 06. (12 nap) Kostalac – Veliko Gradiste (3+36 fkm.)
Elveszett szigetek – Traianus öröksége a tengerré duzzasztott folyó partján – Magyar falvak a román „wachau”-ban – az esős Veliko Gradiste
Örömömben, hogy végre nem esett, már fél 5-kor felkeltem. Miközben társaimat a kenuból való esővíz meregetésével ébresztgettem, azon gondolkodtam, hogy jó lenne időben összepakolni, még ha vizesen is, hátha megint a Kosava fog ránk leselkedni Ramnál, a tengerré szélesedő Dunán. Másnak is hasonló járhatott a fejébe, mert szokatlanul nagy volt a nyüzsgés a táborba ezekben a reggeli órákban. Először a felszerelést vittük le a partra, majd háromnegyed nyolckor már a hajó is vízen volt. A front nem távozott még teljesen, kékes szürke pamacsok mögött rejtette el a napot. Amúgy kellemes időnk volt, a gyenge oldal hátszél még segített is az evezésben.
A 3 kilométer hosszú kostalaci csatornából kifelé haladva, volt alkalmunk szemügyre venni a számtalan vízparti nyaralót, a deszkából összetákolt putritól a luxus nyaralóig. Tegnap erre nem volt erőnk, alig vártuk, hogy kiköthessünk. Újabb 3 km után jobbról ömlik a Dunába a Mlava folyó, egyből két torkolattal. Az egyik a "Meleg Mlava", aminek vize valószínű a közeli erőműből érkezik. Maga a folyó mindössze 158 km hosszú, és nem hagyja el Szerbiát. Még mindig a volt Osztrovói-sziget mellett lapátoltunk, ami valahol Recica község partjainál ér véget. A sziget eredeti kiterjedése a műholdképeken még mindig jól kivehető, de mellette elhaladva ez reménytelen a teljesen megváltozott terepviszonyok miatt.
A folyó szigetekkel erőteljesen tagolt, melyből néhány már az 1970-es duzzasztással jött létre. Az elárasztott területek magasabb pontjai ezek, amitől némelyik földdarab alakja igen egyedi. Van köztük "U" alakú, de akadt itt nyitott szájú "Pack-Man" is. A szigetek őrzői azok a vízből kikandikáló facsonkok, melyek valaha az erdő fái lehettek. A sötét felhők alatt drámai a kép, hajós szemmel pedig kifejezetten ijesztő. Bal oldalon egy kisebb tavat is alkotott a duzzasztás, kimarva egy jó nagy szeletet Dunadombó (Dubovac) földjeiből. Olyasmi, mint a pilismaróti öböl. Itt kezdett igazán terebélyesedni a folyó, aminek jobb partjához tartva lapátoltunk Zoránékkal, Kristóffal és Marcival együtt, hiszen közeledett Ram, és a Duna itt már több, mint 4 kilométer széles. Ram egy pici falu, amit Traianus alapított, de igazán a törökök által épített várról ismerik. A sziklára épült, szabálytalan ötszög formájú erődöt a felújításoknak köszönhetően viszonylag jó állapotban lehet megtekinteni. Lábánál felszállhatunk Palánkra tartó kompra, mely átkelő fontos kapcsolatot jelent Kelet-Szerbia és a Bánát között. Messze átellenben, Stara Palanka (Öreg Palánka) oldalában érkezik A Duna-Tisza-Duna csatorna, amivel többször találkoztunk utunk során. Ekkor már 3 és fél órája voltunk vízen, így ideje volt Nekünk is kikötni. A parton a TID evezősök színes hajói jelezték, hogy itt bizony valami vendéglátóegység is található. Az épületek front oldala és a kerítések azonos kövekből voltak kirakva, ami egyedi hangulatot kölcsönzött a helynek. Kisördög szólalt meg bennem, amikor arra gondoltam, hogy ezek a kövek akár a vár maradványaiból is származhatnak, de az igazság az, hogy a környéken mai napig bányásszák a homokkövet, ami az ókor óta kedvelt építőanyag, így a rómaiak is előszeretettel használták, s ezért a hasonlóság. A Kod Tvrdave nevű étterem félig nyitott teraszára ültünk be egy ebédre, ahonnan jól láthattuk, hogy egy vidám sétahajó fordult éppen hangos zenebonától viduló emberekkel megpakolva. Valamivel több, mint egy órát tartott a pihenőnk, majd mindenki a saját tempójában indult tovább. Bal oldalon nem sokkal a DTD csatorna után megérkezett a Néra folyó is a Déli-Kárpátokból, melyek vonulatai halványan feltűnnek a távolban. Innen a bal part már Románia, magyar faluk egymás után: Báziás, Divécs, Fejérdomb, Sisak, Alsópozsgás. A szerb oldalon ismét egy hasra feküdt uszályt kellett kerülnünk. Elég jelentős számú a zátonyra futott hajó ezen a vidéken. Ki tudja, hogy mi rejtőzik éppen a duzzasztás alatt? Ettől függetlenül, a meredeken Dunába omló buja zöld román dombok elvitték a showt. Dejavu érzésünk van, mintha a Wachau völgyében járnánk, csak a szőlőtőkék hiányoztak. A Dunától nyugati oldalon leválasztott élő holtág, a Srebrno Jerezo kijáratánál találkoztunk újból a zene hajóval. Fáradt karjainkkal integetünk a mulatozóknak, akik ismét Ram felé hajókáztak. Ez itt már Veliko Gradiste határa, fürkésző szemeinkkel a kikötési lehetőséget kerestük. Egy szűk rámpánál láttunk is néhány kajakost, akik éppen partra vonszolták hajójukat, a sólya tetején Attilákat is észrevesszük a kiskocsira rakott, menetkész hajókkal. Innen viszont jó fél kilométer a tábor, és ugyebár nekünk két napja nem üzemelt a kenuszállítónk, így a teli pakolt hajóval ez hely nem volt opció. Így eveztünk tovább, lesz, ami lesz. A hajókikötők előtti spiccen találtunk egy vaslétrát, amiről a helyeik másztak le fürödni, és a felette található kis beton placcon szárítkoztak. Ez arra jó volt, hogy csomagjainkat partra tegyünk, de a hajó kiemeléséről az ember tömegen keresztül szó sem lehetett. Közben Attiláék is megérkeztek, és a kölcsönkért sólyakocsival visszaeveztem az előző rámpához, ahova közben Kristóf is megérkezett. Először saját hajóinkat vettük ki, majd segítettünk pár külföldi, nyugdíjas sporttársnak. Mire betoltuk hajóinkat a táborba Csilla már a sátor állítással foglalatoskodott, a jókora pakkunkat a lelkes evezős társaink már elcipelték a sátorhelyre. Így megy ez a TID-eseknél, bár gondolom Feleségem megnyerő személyisége is hozzájárult a sok segítő kézhez. Két lehetőségünk volt letelepedni, egy kisebb, és egy nagyobb parkban, amit egy étterem és a hajóállomás választott el egymástól. Mi az előzőt választottuk, mert az volt közel ahhoz a ponthoz, ahol csomagjainkat partra tettük.
A település nevéből arra következtettünk, hogy valaha itt egy erőd köré épülhetett a város, aminek ma már nyoma sincs. A nemzetközi viszonylatban közlekedő hajók vámkezelése is itt zajlik, mielőtt belépnének Romániába, a vámhivatal épülete éppen mellettünk van. Veliko Gradistét keletről a Pek folyó határolja, melynek Dunába ömlő torkolata a duzzasztás hatására öböllé alakult, élőhelyet biztosítva számos madárfajnak. A lakosság összetételéről csak annyit érzékeltünk, hogy jelentős lehet a kisebbség, bár ezt a hivatalos adatok nem támasztják alá. Gyermekeik nyakig elvesztek a kukákban, jobban vigyáztunk értékeinkre.
Berendezkedés után elsétáltunk a fél kilométerre található boltba, pótoltuk készleteinket és Kristóf születésnapi ajándékát is megvettük - bár egy kis apróság már kísért minket egész hazulról, amit a jeles napra szántunk Neki. A nagy nap holnapután lesz, és addig nem lesz utunkban bolt. Sietősre vettük a hazautat, mert nagyon sötét felhők kezdtek gyülekezni a város felett. Éppen haza értünk, amikor egy felhőszakadást kaptunk a nyakunkba. Kényszer pihenővel és rendezkedéssel töltöttük az időt vászon hajlékunk védelmében. Vacsora idejére, úgy fél 7 körül megint elállt az eső. Az alacsonyan szálló felhők szürreális ruhába öltöztették a szemközti román dombokat. Vacsorára bobka (bab) leves formájában, hozzá kupusz (káposzta) zsemlével és kólával volt a menü. Az általános vacsora dressz: rövid nadrág és esőkabát. A parton egy színpad volt felállítva, ami most tökéletes volt az állófogadás megrendezéséhez, mert magassága kb. hasunkig ért, így kis kompániánk körbe állta és megterített. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert alighogy jól laktunk ismét eleredt az eső, éppen csak be tudtunk ugrani a sátorba. Fürdésre, ezen a napon sem volt lehetőség. Nem tudom, hogy a babtól, vagy a szűnni nem akaró esőtől, de elég nyugtalanul aludtam el.
2023. augusztus 07. (13 nap) Veliko Gradiste - Dobra (38 fkm.)
A reggel fényei – Egy soha meg nem épült híd története – Két vár között, ahol a matrózt avatják – Emlékezés egy csatára (Rozgonyiné) – Magyarok a folyamszabályozásért – Újra megmártózunk – Ebből már nem lesz kenukocsi
Reggel 5-kor keltem. Az eső már elállt, alacsonyan szálló felhőfoszlányok szabdalták a szemközti zöld dombokat, ahol a résnyire megnyíló égen megcsillan a 45 fokban átszűrődő felkelő nap fénye. Elmélyültem egy darabig a látványban, majd kötelességtudóan csomagolni kezdtem- újra vizesen. A parton még senki, így a kenu elég közel került vízre, ott, ahol tegnap a csomagokat kipakoltuk. Mindebben Marci segített, aki vízhatlan táskáinkat is lelkesen hordta a partra. Nyolc előtt sikerült elindulnunk, először csak komótosan, mivel a reggelit is a hajóban fogyasztottuk el, közben gyönyörködve a reggeli fények látványában.
Požežano után a folyó egy kis időre újra délnek fordult, a kanyarban egy sárga kotróhajó csörömpölt. Szerb oldalon próbáltunk kikötésre alkalmas helyett találni, de nem jártunk sikerrel. Végül Ómoldova elejével szemben, egy nád nyiladékban álltunk meg, ahol nem igazán volt hely két hajónak, így csak orrukkal húzzuk őket partra. Mindenki elhúzódott egy-egy bokor takarásába, ahol saját magányában tölthetett néhány percet.
Ezután elindultunk a román oldal irányába, hogy Ómoldova partjainak közelében folytassuk a lapátolást, mivel ez érdekesebbnek ígérkezett. Utunkat a Moldova sziget keresztezte, ami az elárasztás előtt jóval nagyobb volt. Műholdfelvételeken jól látszik, hogy víz alatti része egészen a Vaskapu bejáratáig húzódik. Bal oldalról kerültük, ahol egy soha be nem fejezett híd vezet át, aminek célja az lett volna, hogy a szigetet helyi rézbányák zagytározójának tudják használni. A földdarabot elhagyva a folyó kiszélesedik, legszélesebb pontján meghaladja az 5 kilométert. Légi felvételek nélkül is be tudtuk határolni az alattunk elmerült földdarabot, mert kenunkkal száraz fák koronájának garmadája között lavíroztunk. Mintha száz meg száz fuldokló nyújtaná még utoljára kezét a víz fölé segítségért.
A románok szépen felújították a Zsigmond király által emelt Lászlóvárat. Alatta található a törökül Baba Caia-nak (Nagyapó) hívott szikla, ami a Vaskapu bejáratát őrzi. Egykor 40 méterrel a vízfelszín fölé magasodott kőtömb a zuhatagi szakasz kezdetét is jelezte. A szikla olyan a dunai hajósoknak, mint tengerészeknek az egyenlítő. Aki először halad el mellette azt annak rendje és módja szerint felavatják, s ekkor válik újoncból hivatalosan is vízen járó emberré. A szertartásról valahogy elfeledkeztünk, de ha majd egyszer újra erre járunk akkor a velünk jövőkről majd megemlékezünk. Innen kezdtük meg az átkelést, hogy a másik parton Galambóc (Golubac) vára alá érkezzünk. A vár valószínű a vaskapu ellenőrzése miatt jött létre. A középkorban számos csatának volt helyszíne, köztük talán a legismertebb az 1428-as magyar ostrom az oszmánok által elfoglalt erődért. Itt jön képbe az előbb említett Lászlóvár is, amit Zsigmond tulajdonképpen ellen várként épített. A majdnem sikeres műveletet, II. Murád szultán és seregének érkezése akadályozta meg. A sebtében kötött fegyverszünetet a szultán nem tartotta be, és rátámadt az elvonuló magyar hadtestre. A király is alig tudott megmenekülni, de a magyar hadihajók élén harcoló Rozgonyi Cicelle segítsége megérkezett, és mind Zsigmondot, mind a férjét, a temesi főispánt sikerült kimentenie. E hősies cselekedetről Arany János is megemlékezett Rozgonyiné című balladájában.
"Hej! ki hozza, kormányozza
Ide azt a gályát?
Magyarok királyát?"
"Én, én hozom, gyönge asszony,Hajómat az éjben:
Ülj fel uram, Zsigmond király,
Te is, édes férjem!"
(részlet)
Az újbóli vízreszállás után tulajdonképpen egyből beléptünk a vaskapu első szűkületébe, amit jobb oldalon először egy kőbánya rondított el, majd a bal oldalon, az 1034,6 folyamkilométernél feltűnik az úgynevezett Baross-tábla, amit az Al-Dunai szabályozásának emlékére emeltek. A táblán ez áll:
„Az Aldunai vaskapunak és a többi zuhatagnak az MDCCCLXXXVIII évi XXVI t. czikkelye által elrendelt szabályozása megkezdetett I. Ferencz József uralkodása alatt Gróf SZAPÁRY GYULA miniszterelnök idejében BELLUSI BAROSS GÁBOR kereskedelemügyi miniszter által MDCCCLXXXX (1890) évi szeptember XV-én. Isten áldása legyen e művön és megalkotóin"
Mielőtt Széchenyiék neki láttak volna ennek a nagy projektnek a folyó legveszélyesebb szakasza kezdődött itt - a zuhatagi rész, de erről még lesz alkalmunk megemlékezni. Valójában a Vaskapu sem itt kezdődik, a köztudatban mégsem véletlen alakult úgy, hogy a Galambóc - Djerdap közötti szakaszt, mint földrajzi egységet tekintik sokan Vaskapunak.
Bár majd 20 km volt még hátra a napból, az erdős sziklafalak közé szorított folyón mindenki lassított a tempón. Bent voltunk a szentélybe, ami utunk leginkább várt 130 kilométere. Egyszer csak megláttuk Kristóf barátunkat, aki egy nagyon szép kavicsos parton kötött ki. Mi is mellé álltunk, és nem bántuk meg. Ugyan megint egy privát telken voltunk, de innen senki nem zavart el. A víz végre újra tisztának látszott, ezért a nap fénypontjaként megmártóztunk a hűsítő habokban.
Esti táborhelyünk Dobra falu focipályáján volt. Egy kis patak torkolatában egész egyszerű volt a kikötés. Hajónk a parton maradt, a kerítésen csak át kellett dobálni a felszerelésünket. Az öltöző ajtajában helyi erők egy hordónyi jégben árulták italaikat. Nem néztük mennyit fizetünk érte, így is nagyon örültünk ennek a kis figyelmességnek. Attila újból neki állt a románoktól kapott ragasztóanyagokkal a kenu-kocsi javításának, amit én az ilyen esetekre hozott apró ajándékokkal háláltam meg. Másnap kiderült nincs megoldás, új belső kellett volna. Mire végzett, jókora sor állt a bográcsnál, elkészült a vacsora. Valami pörkölt volt káposztával, de a jobb fajtából. Falatozás közben az eső is eleredt, így korán bebújtunk a sátorba, ahol pótoltam a hajónapló elmaradásait.
2023. augusztus 08. (14 nap) Dobra – Donji Milanovac (31 fkm.)
Nehéz éjszaka – A születésnap – Ahol a szél az úr – Halszájú emberek – 1000 kilométerre a tengertől – Rettegett Greben – Egy átkelés története – Rendhagyó kikötés
Úgy indult az éjszaka, hogy végre jót alszom a halkan kopogó esőcseppek hangjára, aztán egész máshogy alakult. Csilla valami neszt hallott és azzal ébresztett, hogy valaki járkál a sátrak között. Ennek az lett a vége, hogy az éjszaka közepén mindketten kibújtunk a sátorból. Valószínű egy kutyát halhattunk, mert Kristóf kajakjából valaki kicsomagolta az elemózsiát, és a szatyrokat széttépve lakmározott kedvére. Visszafeküdve a közeli kocsmában zajló mulatságot hallgathattuk reggelig. Nem volt mit tenni, fülhallgató a fejemre, és egész hajnalig podcasteket hallgattam. Ez az éjszaka is ment a kukába.
Azért mielőtt felébrednénk szeretnék néhány szót szólni, a boldog békeidők, és a később forrongó Európa idején működő magyar folyami és tengeri hajózásról, a hőskorról. Azért most, mivel éppen egy olyan szakaszán jártunk a Dunának, melynek pillanatnyi helyzete nagyban befolyásolta a Dunai hajózást, a kijáratot a tenger felé.
A kezdeteket a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság (MFTR) 1894 évi megalapítása jelentette. A társaság tevékenységét az egész Dunára kiterjesztette. 1907-re flottája már 48 gőzhajóból, 25 uszályból, 80 pontonból állt, és összesen 106 megállót tartott fent a Duna hajózható szakaszán. A menetrendszerű személyhajók üzemeltetése mellett, jelentős áruforgalmat bonyolított keleti irányba. A szállított árukat a Duna Deltában rakták át, az akkor még létező Magyar Keleti Tengerhajózási Részvénytársaság hajóira. Persze ezt csak úgy lehetett megvalósítani, ha a Zuhatagi szakasz szabályozása megtörténik. Széchenyi István kezdeményezésére ezek a munkák már 1830-ban megkezdődtek, majd le is álltak. Az áttörést 1890-ban történt, amikor a Monarchián belül Magyarország kapta meg a feladatot. A gigászi munkálatok 8 évig tartottak. 227 ezer köbméter sziklát termeltek ki, 162 ezer köbmétert pedig a zúgó áradatban kellett kirobbantani. Ezzel a hajózási szakasz mélyebb és szélesebb lett, az áramlási viszonyok viszont nem változtak, így sokszor vontatási segédletet kellett igénybe venni, de az MFTR hajói már nagy biztonságban közlekedhettek ezen a szakaszon is. A vállalat egészen az I. világháború kitöréséig növelte folyamatosan személy- és áruszállítási képességeit. A háború, és Trianon következményeként viszont elveszítette gőzhajóállományának harmadát, uszályainak felét és számos kikötőjét.
A két háború között Magyarország érdekelté vált a közel-keleti országokkal való gazdasági kapcsolatok erősítésében, így keresték annak a lehetőségét, hogyan lehetne közvetlen áruszállítási kapcsolatot létesíteni Budapest és egyiptomi kikötők között. A megoldást, egy holland hajó mintájára, 1934-ben megépített Duna-tengerjáró hajó jelentette, a Budapest. Az elkészült hajó korának mérnöki csúcsteljesítménye volt. Az első útját sikeresen teljesítette Budapest-Alexandria-Budapest vonalon Ettől fogva a magyar főváros tengeri kikötővé vált. 1936-ban megalakult a Magyar Királyi Duna-Tengerhajózási Részvénytársaság (DTRT). Időközben megépült az újabb motoros, a Szeged, amit még 17 másik követett. A forgalomból utoljára kivont hajó az Alba Regia volt, de a 2006-ban felújított Kassát (később Debrecen) rendezvényhajóként gyakran láthatjuk a budapesti rakpartok mellett.
A II. világháború folyamán a hajók hadiszolgálatba álltak a németek oldalán. Először az Ungvár veszett el a Földközi tengeren, még több hajó súlyosan megsérült. Összesen 4 Duna-tengerjáró hajó menekült meg, ami tulajdonképpen a Szovjetek kezébe került. Ezek is a legöregebbek voltak. A Budapest, a Szeged, a Tisza és a Kassa, melyeket a 1960-as évek végén vontak ki a forgalomból. A háború után a Ganz hajógyárban 1967-ig még 11 ilyen típusú hajó készült, de jóvátételként több mint 100 db, 1100- 1300 tonna közötti tengeri hajót is készítettek kelet európai megrendelésekre. Miután a DTRT beleolvadt a MAHART-ba, 1967-ben megszüntették a Duna-tengerhajózást, azzal a címszóval, hogy nem lehet a hajókat gazdaságosan üzemeltetni. 2000-ben a MAHART eladta utolsó tengeri hajóját is. És mi maradt mára? Néha 1-1 kiránduló hajó elvánszorog Visegrádig vagy Esztergomig. Szívem szorul össze, amikor nemzetközi vizeken magyar nevű, de idegen felségjelű hajókat látok. Rendszeresen felteszem magamban a kérdést, hogy lehet az, hogy nálunk jóval kisebb országok szállodahajói járják Európa vízi útjait, mi pedig már csak emlékezni tudunk a SZOT üdülőhajóra. A Duna-tengerhajózásról, és tengerészeinek életéről, Hegedüs Hubert "Dunán, Tengeren" című könyvében ír részletesen, személyes élményeit feldolgozva.
De töröljük ki a csipát szemeinkből, mert ma egy eseményekben gazdag napra ébredtünk, erős szélre és Kristóf születésnapjára. Korán reggel, mikor a sátor zipzárját húztam fel, egy szőrős arc állt a fejembe, kezében egy üveg itallal, ki nem szólt egy szót sem, csak elővett egy kupicás poharat. Ő Kristóf, a szülinapos. Még felállni sincs időm, máris kezemben volt az üdvözlő ital. - Isten éltessen drága barátom - nem kérdeztem meg hányadik, úgyis tudom, és ez nem is számít. Az ébredező tábor sem maradhatott le az ünneplésről. Nemzetiségtől függetlenül, valahogy mindenki tudta, hogy ma esemény van. Két idősebb német hölgy még egy énekkel is készült Kristófunknak. Jutalmuk nekik is egy-egy kupica pálinka. Mi is átadtuk az előző nap vásárolt ajándékot, és a kis fekete felfújható hattyút, amit otthonról hoztunk. Testébe pont elfért egy JELEN sör, ez a valódi rendeltetése. Ez a kis ceremónia is hozzá járult ahhoz, hogy ezen a napon kicsit később indultunk.
Amint kicsúsztunk a védett öblünkből, erős szél és emberes hullámok fogadtak. - ekkor még nem tudtuk, hogy mi az igazán "emberes" ezen a környéken. A hegyek közé szorult folyó fenséges látványát, még drámaibbá tették a színek. A hegyek között rohangászó gomolyfelhők, és játékuk közt kikukucskáló, a haragos vízen szikrákat szóró napsugár elegye keverte a festő palettáját. Szerencsére ez még nem a Kosava, a mi szelünk valahonnan hátulról fújt. 5 kilométer megtétele után a román oldalon feltűntek Drenkó várának romjai, ahogy 4-5 méterre kiemelkednek a folyó habjaiból. Több, mint 50 éve állja a duzzasztás ostromát, de a kötőanyagot lassan csak kimossa a víz, lyukakat képezve a falon. Vajon hány évig bírja még? Drenkova után a folyó délnek fordul, és ezzel a szél iránya is megváltozott. Próbáltunk a szerb oldalon haladni, erre mentek a többiek is. Újabb 10 kilométer után értük el Lipinski Vir-t, ami ismét egy fontos, hanem a Duna táj legfontosabb kultúrtörténeti emlékét őrzi. Ezen a helyen találták meg az európai társas kultúrának mai ismereteink szerinti legrégebbi, nem kevesebb, mint nyolcezer éves nyomait. Beszéltünk már az elárasztás pusztításáról, a régészet mégis az erőműnek köszönheti ezt a felfedezést. 1965-ben ugyanis egy népes tudós csapat arra kapott megbízást, hogy felderítse, és megőrizze az utókor számára azokat az értékeket, amit a duzzasztás örökre eltüntetne. Így akadtak a különös trapéz alakú házalapokra, a kő tűzhelyekre, és a furcsa tojásformájú kőszobrokra, melyek halszájú embereket ábrázolnak. A tudósok először nem is tudtak mit kezdeni ezekkel a leletekkel, mert mind ez idáig, csak Kis-Ázsiában és Közel-Keleten bukkantak olyan nyomokra, amelyek ie. 6000 évvel ezelőtti létformákra utaltak, és akik önálló művészeti kultúrát hagytak maguk után. És pont itt ezen a zord vidéken kerültek elő, ennek a koránál magasabb fejlettségi szintű társadalomnak a nyomai. Több, mint 130 ház maradványát és legalább fél száz kőszobrot találták meg. 1971-ben, a duzzasztás előtt 30 méterrel magasabbra helyezték a leleteket, ahol ma egy archeológiai múzeumban tekinthetők meg.
Itt még ki lehetett kötni, amit többen meg is tettek, mi inkább mentünk tovább. Előttünk már feltűnt a rettegett Greben, még nem gondoltunk semmi rosszra, csak arra, hogy jó lenne a másik oldalon lefényképezni az 1000-es folyamkilométer táblát, és egyébként is ott csendesebbnek tűnt a folyó. Ezért megindultunk a román partok felé, ami nemsokára kiderült, hogy hiba volt. A folyó tényleg nyugodtabbá vált, végre lazíthattunk egy kicsit. Amikor ismét délkeletnek fordult a Duna, egy kiszögellés után egyre erősödni kezdtek itt is a hullámok.Megkerestük még az 1000-es táblát, ami jól el volt dugva. Ezután gondoltuk, hogy irány vissza a szerb oldalra, az úticélunk, Donji Milanovac felé. Ekkor ért az igazi meglepetés, a folyó itt kissé kiszélesedett, a hullámok iránya és nagysága nem engedte, hogy a kitűzött irányba evezzünk hajónkkal. Nem volt más választásunk, a hullámokkal szemben tudtunk csak haladni visszafelfelé, a Duna közepét megcélozva. Itt két hosszabb hullám között egy gyors fordulót tettünk, és ím már a hatalmassá korbácsolódó hullámok hátán szörfözve robogtunk a román partok irányába. Vitorlás nyelven kreutz-oltuk. Új irányunk pont egy öböl felé vitt ezért egész jó távot tudtunk így megtenni. Már nagyon szerettünk volna kiszállni egy rövid technikai szünetre, amire nem sok lehetőség adódott, és a hullámok is verték a partokat. Egy pici kis beugróban, egy magas part alatt, vízbe lógó fa menedékében találtunk egy talpalatnyi helyet, ahol kiszállhattunk, de közben hajónkat a vízben tartottuk. Dolgunk végzése közben a fal tetején megjelent egy román ember, aki igencsak furcsán nézett le ránk. Persze illedelmesen köszöntünk, ő pedig elsőként arról érdeklődött, hogy honnan jöttünk. Sikerült megértetni vele, hogy mi járatban vagyunk erre felé, mi pedig azt értettük meg a nemzetközi metakommunikáció eszközeivel, hogy kérünk-e egy hideg sört? Soha jobbkor egy bátorító ital, elfogadtuk, s már repült is alá a kék dobozos Timisoreana. Ekkor jutott eszembe, hogy voltaképpen határsértők vagyunk, hisz nincs engedélyünk a romániai kikötéshez. Pedig azon is gondolkoztunk, hogyan tudnánk valahogy megpihenni mielőtt kitalálnánk a tőlünk 10 kilométerre lévő esti táborba való átkelést e zord körülmények között? Olyan volt a kihívás, mintha a Balaton déli partjáról szeretnénk átjutni 6-os északi szélben, mindezt egy kenuval, amit köztudott, nem erre találtak ki. Szemben velünk éppen a Greben, mit is csodálkoztunk a fogadtatáson? Greben, szerbül szirtfokot jelent, minden más hajósnak a rettegést, legalábbis a szabályzások előtt. De szabályzás ide-vagy oda, az erőmű megépültéig itt akkor is nehéz volt a hajózás. Anno a Greben nagyon beszűkítette a folyót, majd rögtön utána két kilométeresre szélesedett. Ez, és a mederben lévő sziklák nagyon bonyolult áramlatokat hoztak létre, a víz csak úgy zuhogott lefelé. Éppen ezért 150 métert eltüntettek a hegyből, fél millió köbméter kő elhordásával. A topográfia most is hasonló, csak a duzzasztás szelídítette meg az áramlást. A legenda szerint két világ válik itt ketté, ezért az ókor embere innen felfelé hívta a folyót Danubiusnak, lefelé pedig Isternek. Nekünk így is komoly veszélyekkel kellett szembe néznünk, a Greben hű volt híréhez. Muszáj volt elindulni, mivel nem tudtuk partra tenni hajónkat. Próbáltuk viccelődéssel elterelni gondolatainkat, de csak köszönni tudom, hogy Feleségem ebben a helyzetben is tudott bízni bennem, pedig minden határát átlépte ezzel az az utolsó 10 kilométerrel. Egy olyan vízen készültünk átkelni, ahol a tengeri kajakosok is kapaszkodtak a majré vasba. Búcsút intettünk román jótevőnknek, majd irány a folyó közepe visszafelé evezve, mint az előző alkalommal. Most hosszabb utat tudtunk így megtenni. Amikor sikerült egy hullámvölgyben megfordulni, örömmel konstatáltam, hogy a hullám iránya megváltozott, és bár még mindig nem haladhattam Donji Milanovac-nak, de már egyenesen evezhettem lefelé, és nem a román partok felé sodródtunk. Persze ebben közrejátszott az is, hogy Duna kicsit megint délre fordult, majd, amikor ebből elkezdett ismét keletre hajlani, úgy tudtam fokozatosan egyre inkább a szerb város felé fordítani a kenu orrát. Már majdnem a folyó közepén jártunk, amikor lentről egy hegymenetben haladó tolóhajót vettem észre, ami keresztezte volna utunkat, így nagyon finoman elvettem az átkelés szögéből, amiből Csilla semmit nem vett észre, és szerencsére az uszályt sem, én meg nem reklámoztam, hisz ezt ő is tudja, hogy kereszthullámai nem éppen kellemesek a méternél nagyobb hullámok között. De ezt az akadályt is szépen vettük. Ím már mindkét part nagyon messze volt, egyre nagyobb volt a felelősség. Fotózásról szó se lehetett. Csillának elől nehezebb volt, aki előtt folyton eltűnt a víz, és arra várt mikor zuhanunk bele a következő hullámvölgybe. Kormányosként hátul ezt nem érzékeltem, csak arra figyeltem, hogy mindig jó ívben menjünk neki a hullámoknak. Nem is ment egy csepp víz sem a kenunkba. Érzetük, hogy közelebb vagyunk már a szerb partokhoz, ezért szemünkkel elkezdtük keresni a kikötőt, ami kapcsán el is bizonytalanodtunk. Igazság az, hogy a születésnapozás elvitte az időt, és mire észbe kaptunk, Dejánék leszerelték az információs táblát. Nagy volt a tét, mert ha nem a kinézett parton kell kikötni, akkor már nem tudtunk volna lejjebb menni. Most még lehetett volna korrigálni, de ha mégis az első hely a kikötő, akkor lentről se tudtunk volna visszajönni. Ezért úgy döntöttünk, lesz, ami lesz, mi az első megérzésre hallgattunk, és ez jónak bizonyult. Közelebb érve már láttunk mozgást a parton, egyértelmű, hogy jó helyen voltunk. Ide viszont furcsán elhelyezett hullámtörők között kellett benavigálni, ami újabb fejtörést okozott. Ráadásul azt már messziről láttuk, hogy a beton elemek ellenére is jókora hullámok korbácsolják a partot. Itt a szokásos kikötési mód, hogy a hajó oldalával állok a parthoz, szóba se jöhetett. Egyből a vízben találtuk volna magunk. Szerencsénkre külföldi útitársaink, már vártak minket a parton. Orrával futottam ki a betonrámpára, ahol szorgos kezek azonnal körbe fogtak, és legénységestől, csomagostól felkapták a kenut és partra tettek minket. Felségemnél ekkor tört el a mécses, megértettem. Ez a 10 km egy örökkévalóság volt. Gyors kipakolás után én is mentem vissza partra segíteni a még vízen lévőket. A szárazföldön már minden szép volt, sütött a nap, a látvány csodálatos. Életre szóló kaland mindkettőnknek, csak kicsit másképpen. Mi voltunk az egyetlen kenu, aki ezt az utat bevállalta. Zoránék még valahol Romániában ki tudtak kötni, és csak este, a szél elállta után érkeztek. Mások meg sem próbálták. Mi már rég egy kisvendéglőben ebédeltünk, amikor születésnaposunk is telefonált, hogy megérkezett. Később mesélte el, hogy bár egyszer kiürítette a vizet a hajójából, mire megérkezett azt hitte el fog süllyedni. - Nem vette fel a hullámkötényt.
Vacsorát mi már nem kértünk, de azért meglátogattuk társainkat, akik a szomszédos parkban vertek tábort. A magyar csapat tagjaival a sátrunk előtt osztottuk meg élményeinket. Az alkalmat Attila által hozott vörös bor adta. Mivel nagyon gyorsan elkezdett hűlni az idő, gyorsan lefeküdtünk. Ennek a napnak a legjobb híre, hogy mindenki épségben beért a célba.
2023. augusztus 09. (15 nap) Donji Milanovac - Tekija (33 fkm.)
A szerb Hollywood belugái - A szentély és emlékei – Dacia és Róma szembenállása a 21. században – Osztozunk a Tekijai strandon
Az éjszaka megint a szerb életigenlés tipikus példája volt. Két oldalról is élő zenével szórakoztattak minket hajnalig. 5 óra sem volt, amikor a németek el kezdték bontani a sátrat mellettünk, ők tudtak valamit. A reggel ugyan hűvös volt, a fotókon nyoma sincs az előző nap rémálmainak. Kisimult víz, egy csendes, üres strand fogadott, amikor kibújtam a hálózsákból. Csipákat törölgetve szememből, a fekete tengeri belugákról merengtem, amelyek az erőmű építése előtt egész idáig felúsztak, súlyuk elérte a 300 kilogrammot. Donji Milanovac halászati múltjáról úton-útfélen számos relikvia tanúskodik. Az étterem falain is, ahol előző nap elhagytam féltve őrzött UV szűrős sapkámat. Pakolás közben eszméltem erre a tényre, és a reggel nyolc órai nyitás nagyon messzinek tűnt. Mivel ez a ruhadarab az elmúlt hetekben igencsak hozzám nőt, így nem volt kérdés, később indultunk. Donj Milanovac ma már híresebb a filmiparáról, mint a halászatról. Annyi celluloid tekercset forgattak itt, hogy „szerb Hollywoodnak"-nak is hívják a városkát. Visszaszerezve fejfedőmet, jó kedvvel toltuk hajónkat a vízre. Elérkezett túránk leginkább várt része. Az előttünk álló 33 kilométer alatt törtünk át a Déli-Kárpátokon, a folyóval együtt. A Kazán szoros számos emlékkel várt ránk. Indulási helyünkkel szemben, a román oldalon feltűnik a Tricule, vagyis az a három vízből kibukkanó őrtorony, melyet sok évszázaddal ezelőtt a határaikat védő magyarok emeltek, és most a duzzasztás romboló hatásával kell megbirkózniuk. A várost elhagyva, jobb oldalon a Porečka folyó egy jelentős tölcsértorkolattal veti magát a Dunába, melyet valószínű szintén a duzzasztás formált ilyenné. Ha időben indulunk, jó lett volna beevezni a kisebb hegyekkel körülvett vízfelületre. Könnyed evezéssel kezdtük a napot Marcival beszélgetve, aki egész nap velünk maradt, bár kajakjával nyugodtan előre mehetett volna. A 33 km során kétszer mentette ki a hullámzásban elhagyott tartalék kajakevezőnket.
Öt kilométer sétahajókázás után még kikötöttünk Golubinje kövezett partjánál, hogy egy bokor takarásában össznépileg könnyítsünk magunkon, valahol ott, ahol anno Traianus serege rázúdult a dákokra, átkelve a folyón. Előttünk sziklafalak zárták össze a látóhatárt, mintha onnan nem lenne tovább. Ez már a Kazán bejárata. A szentély felől lágy hullámok gurultak alánk, ami előre vetítette a ránk váró megpróbáltatásokat. Óránkra néztünk, pontban 10 óra volt. Mivel teljes szélcsend uralkodott a tájon, ez már a szorosban fel-alá száguldozó kiránduló hajók jelenlétére utalt.
Belépve a szorosba először a 2017-ben újraállított Széchényi táblát fedeztük fel. Az eredetit a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet 1885-ben szegezte a partfalra, de valamiért a románok nem helyezték át a duzzasztáskor, így azt elnyelték a habok. A Baross táblához hasonlóan, ez is a folyószabályozásban résztvevő nagyjaink előtt tiszteleg. Pár méterre megtaláltuk az újpesti kenusok által, 2000-ben sziklába vésett horgonyt, mely az eredeti tábla irányába mutat a víz alá. Erről az alkalomról Varga Jánosék millenniumi Duna-túrájukról készült "Európa Kékszalagja a Duna” című filmje emlékezik meg. A 973. folyamkilométernél jártunk, amikor egy kis barlang (Ponyikova) mélyére eveztünk be. Ezt 52 évvel ezelőtt csak sziklákon mászva közelíthettük volna meg. Bejárata szerencsére elég szűk ahhoz, hogy a turistákat szállító motorcsónakok ne tudjanak behatolni a mélyére.
A következő híres sziklahasadék a Veterani-barlang, ahol kishajók számára felállított ponton nyújt kikötési lehetőséget a kirándulók számára. Mivel látszólag teltház volt, így csak e sorokban tudok megemlékezni a sokat megélt sziklaüregről, mely stratégiai pont volt a dákok, rómaiak, osztrákok és törökök számára. 1692-ben D'Arnau osztrák főhadnagy kicsiny seregével 45 napig állta a sarat a több ezer fős janicsár sereg ellenében. Amikor kifogytak a lőszerből és a vízből, kénytelenek voltak megadni magukat. A barlangot ekkor nevezték el Veterani tábornokról, aki D'Arnau feljebbvalója volt, és nemhogy a csata, de a barlang közelében sem járt soha. Majd 1788-ban tizenegy lövész tartotta a barlangot tízezer törökkel szemben három hétig. A második világháborúban pedig Tito partizánjai keserítették innen a német hajók életét.
A nagy kazánban minden oldalról csapkodtak a hullámok, köszönhetően a rengeteg motoroshajónak, és a sziklákról visszavágódó farvizüknek.
Egy rövid szakaszra a sziklák közé szorult folyó tóvá szélesedett, ez a Dubovai (Dunatölgyes) öböl. Én ebből a részből semmit nem élveztem, azon küzdöttem, hogy minél kevesebb víz kerüljön a kenuba. Itt repült ki másodszor a kajaklapát a hajóból. El lehet képzelni, hogyan dobáltak a hullámok. A szerb oldalon maradtunk, hogy minél hamarabb bebújjunk a Kis-Kazán védelmébe. A két szoros bejárata egymáshoz képest kis szögben elhajlik, emiatt az egyikből nem lehet végig látni a másikba. Ez a kezdeti navigációs lehetőségekkel erősen korlátozta a hajózást, ezért a két kapunál jelzőállomások épültek. Lobogók, jelző kosarak felhúzásával jelezték, hogy az ellenőrzött szakaszon vannak-e hajók, vagy szabad-e az út. A felsőt Tenának, a Kis-Kazán bejáratánál lévőt Varnicának hívják. Utóbbiban, ma egy étterem üzemel. Magyar lobogónkat észrevéve, ennek teraszáról kiabált valaki le ránk magyarul, hogy honnan jöttünk, hogy vagyunk? Ekkor még nem gondoltuk, hogy ennek a fiatalembernek az életét hamarosan megismerjük. A Kis-Kazán se hozott túl sok megnyugvást, a motorcsónakok továbbra is kellő figyelmet igényeltek. A hely méltó volt a nevéhez: a víz forrt, mint a "kazán". A kijáratnál egy rendőrmotoros fordult hozzánk érdeklődve, hogy hány túrázó van még hátra? Mivel olyan, mintha ránk vigyázna, elpanaszoltam nekik, hogy a motorosok nem igazán veszik figyelembe a kishajók hullámvédelmét. Megvonta a vállát, és közölte, hogy "holiday" van, aminek a csúcsa pont augusztus a románoknál. A bal oldalon a Mraconia patak kiszélesedő torkolatában Dacia dák királya, Decebal hatalmas sziklába faragott arcképe köszöntött minket, melyet 10 éven keresztül faragtak 1994-2004 között. Az 55 méter magas arc a szemközti szerb partra tekint, ahol ellenségének Traianus császárnak az emléktáblája található a "Tabula Traiana". A szobrot megrendelő román üzletember szerette volna, ha a császár arcképe nézne örök farkasszemet Decebal-al, de ezt a szerbek visszautasították.
Ellenben a hódító császár 350 tonnás emléktábláját, 2 éven át tartó munkával 22 méterrel magasabbra helyezték a duzzasztás előtt, hogy megmentsék az utókornak. Román barátaink a pár 10 kilós Széchényi emléktáblával sajnos nem tudták ugyanezt megtenni. Egy turista hajó társaságában álltunk meg mi is egy pár percre, hogy néhány fotót készítsünk az ókori Róma eme mementójáról. A Duna ismét kiszélesedett, a hegyek dombokká szelídültek. Kiléptünk a szentélyből. Már csak 8 kilométer Tekija, esti szálláshelyünk, amit végre nyugodt lapátolással tettünk meg, a kirándulókat szállító motorosok elmaradoztak. Tekija kikötője előtti strandon volt a napi penzum vége, ahol a helyiek is élték mindennapi életüket, így elég nagy felfordulást okozhattunk. A sátraknak nem volt éppen megfelelő, de azért megtaláltuk azt a kis placcot, ahol a magyar csapat felüthette tanyáját. Mivel elég éhesek voltunk, nem vártuk meg a hivatalos vacsorát, hanem egy közeli étterembe, a Joca Kofna-ban mulattuk a délutánt, és töltöttük telefonjainkat. Az étkekkel is meg voltunk elégedve, mindenki jó lakott, így vacsora ezen az estén kimaradt. Még bevásároltunk a közeli boltba, majd visszasétáltunk táborunkba, ahol hálózsákjainkat kellett szárítanunk, a Kazánon való áthaladás viszontagságainak köszönhetően. Este kilenc fele elcsendesedett a strand is. Egy fürdés után gyorsan nyugovóra tértünk. Fárasztó nap volt, a Duna csodapalotájával.
2023. augusztus 10. (16 nap) Tekija - Kladovo (24 fkm.)
Magyarok mindenhol – Ada Kaleh emléke – Együtt a csapat – Dupla zsilipben – Visszatekintés – Érkezés Kladovóba - Az utolsó este
Az éjszaka szerb fiatalok egy csoportja még "meetinget" tartott sátrunk szomszédságában, de ezen kívül nyugodt éjszakánk volt. Utunk utolsó evezéssel töltött napján 24 kilométer várt ránk. 11 órára volt zsilipidőnk, ezért ennek megfelelően reggel 8-körül felhős, esőre hajló időben és szembe szélben, az egész tábor útnak indult. A 3 kilométerre lévő Orsovai öböl felé evezgetve Csillával éppen arról beszélgettünk, hogy vajon hányan beszélhetik még a környéken a magyar nyelvet, amikor egy szerb felségjelzésű horgászhajóból anyanyelvünkön szólnak hozzánk: - csak nem magyarok? - A rövid eszmecsere után minden jót kívántunk egymásnak, és innen már a felkorbácsolódott folyóra koncentrálunk. Orsova városa ott nyugszik az öbölben, a duzzasztott víz alatt, amit tulajdonképpen a Cserna folyó tölcsértorkolatának is vehetünk. Ettől északra lévő település, ami a domboldalra is felkúszik, az áttelepített Orsova - 10 kilométerre a régitől. Víz alá került a rómaiak ősi Dierna castruma, a középkori magyar királyság végvára, az osztrákok határsáncai, a Korona kápolna, amelyet azon a helyen állítottak, ahol Szemere Bertalan a világosi fegyverletétel után elrejtette a Magyar Szent koronát és a koronaékszereket 1849-ben. A múlté már a magyar hajózás egyik fontos helyszíne is, ahol a Duna-Gőzhajózási társaság építette ki al-Dunai telepét, melyben 1920-ig javították az MFTR hajókat.
Benézve az öböl mélyére, azon kezdtem merengeni, hogy a Csernán csak 25 kilométert kéne eveznünk felfelé, hogy meglátogassuk a világ legrégebbi fürdőhelyeinek egyikét, Herkulesfürdőt (Bǎile Herculane). Erre tulajdonképpen elég lenne plusz 1 nap. Sose jártam erre, ezért csak olvasmányaimból tudom, hogy milyen gyönyörű a kis folyó völgye. Felső szakasza raftingos rész, alul viszont nem ismerem a sodrási viszonyokat, ezért sem kísérleteznénk.
Ada Kaleh - Külön fejezetet szánhatnék ennek a szintén hullámsírban nyugvó szigetnek, melyet mind a mai napig valamiféle misztérium leng körül, különösen a Dunán járó emberek körében. Aki olvasta az Ingolstadt - Budapest túráról készült beszámolómat az talán emlékszik, hogy a komárnói TID táborban, már egy évvel ezelőtt készültem a találkozásra az eltűnt földdarabbal. Ezen a napon jött el a pillanat. Orsova alatt egy kicsivel hagytuk hajónkat lebegni a vízen, mélyen alattunk Ada Kaleh a "Senki" szigete. Mindjárt az elnevezéssel kapcsolatban van egy kis tisztázni való. Sokan azt gondolják, hogy az eltűnt sziget azonos Jókai Aranyemberének szeretett és szerelmet nyújtó menedékével. 1878-ben, amikor a nagyhatalmak a Berlini Konferencián újra rajzolták az Oszmán Birodalom alól felszabaduló balkáni területeket, valami banális hiba okán megfeledkeztek Ada Kaleh-ról, és elfelejtették kimondani, hogy kié is legyen a sziget. Nem is lett jó ideig senkié, hát úgy is hívták a "Senki-szigete". Jókai regényében már évekkel előbb alkalmazta ezt az elnevezést, és mint azt előzőleg már beazonosítottuk, Kostalac környékén az Osztrovói - szigeteten élt távol a világ zajától a szépséges Noémi, s később maga az Aranyember, Tímár Mihály. Jókai földi paradicsomként írja le saját szigetét, és ennek elemei akár Ada Kaleh-ra is igaz lehetett. Saját képzeletemben el tudom hinni, hogy a kincsekkel megrakott Szent Borbála az Osztrovói-szigeten kötött ki, de a gyönyörű képeket Ada Kaleh-ról mintázta, és ezt utólag maga az író is bevallotta "Utóhangok" című írásában. Maga ugyan nem járt a szigeten, de egy természettudós mesélt neki a Szerbiához közeli szigetről, melyen geológiai túrája során járt.
A szigetről ugyan a török hadsereg elvonult, a mohamedán civil lakosság, leszerelt katonák és leszármazottjaik hosszú évtizedekig éltek rajta, tulajdonképpen önálló joggal. A sziget 1750 méter hosszan és 4-500 méter szélesen illeszkedett a folyó kanyarulatához. Az itt élő emberek földművelésből, szőlő-, mogyoró-, gesztenye-, és rózsatermesztésből, dohány- és bortermelésből, halászatból és csempészetből éltek. Utóbbit nem nehéz elképzelni, hiszen 3 ország határán állt (Magyarország, Románia, Szerbia), és a sziget vám mentes területnek számított. Igazi multikulturális égető tégely volt. A különféle nemzetiségű, és vallási felekezetű szigetlakók jól elfértek egymás mellett. Hangulatát a török életérzés határozta meg. A XX század elején a három török kávéház mellett azért működött egy szerb, és egy magyar vendéglő is. Az európaitól éltérő kultúrája, mint egzotikum vonzotta ide a látogatókat, ezért egy idő után a turisztikában is jól fizető állásokhoz jutottak az itt élők. Volt iskolájuk, mozijuk, piacuk, templomuk. Dohánygyárukban a kubai szivarral vetekedő, minőségi árut állítottak elő. A sziget 1923-ban került román fennhatóság alá, akik klimatikus gyógyhellyé nyilvánították, számítva a növekvő idegenforgalomra. Vámmentességét továbbra is megőrizhette. Sorsát a Ceausescu és Tito által megálmodott Vaskapu (Djerdap) erőmű pecsételte meg. Sok más lakott településsel egyetemben Ada Kaleh is elárasztásra került. A mecset minarettje a vízből kiemelkedve egy darabig még jelezte a sziget helyét, majd a Dunába dőlt, örök álomba temetve egy különleges éden emlékeit. Senki szigetéből a "Sehol" szigete lett. Nick Thorpe és a Spektrum televízió gondozásában megjelent "A Duna - árral szemben" című sorozatának 3. epizódja számos korabeli felvétellel emlékezik meg Ada Kaleh-ről.
Az orsovai kanyar után a szembeszél hátszéllé változott, ahogy hajónk is fordult a folyóval. Így ezzel a segítséggel, és a múltban merengő gondolatainkkal csurogtunk a természetpusztító műtárgy felé. Jól álltunk idővel, így a teljes nemzetközi csapat kikötött még egy pataktorkolatban, 2 kilométerre a zsilip előtt. - Nem volt megbeszélve. Nagyon szép látvány volt a sok hajó, az eső elől színes dzsekikbe öltözött sporttársak elegye. Két hét óta most először mozgott így együtt a csapat.
A zsilipelés türelemjáték volt, összesen másfél órán át tartott. A szerb oldali zsilipbe kellett beállnunk, ahol két lépcsőben 30 métert süllyedtünk, egy dupla zsiliprendszeren keresztül. Ez azt jelenti, hogy ahogy kieveztünk az első zsilipből, úgy máris egy másikban voltunk, ahol szintén meg kellett várnunk, míg az al-víz szintjére eresztenek. A zsilipkamrákban rendszerint egymás mellé kötjük le hajóinkat, így a másfél órás veszteglés és semmittevés közben vidám cseverészés zajlott, amit Zoránék hajójából előkerült flaska tartalma még inkább feldobott.
Az időjárás közben a szebbik arcát kezdte mutatni, amikor kiszabadultunk a betonfalak közül, így egy szép kis strandon jó néhányan kikötöttünk. Innen alulról még megcsodálhattuk a grandiózus gátat és turbináit, a román-szerb "barátság" elrettentő jelképét. Nekünk azért ennél sokkal többet jelent ez a pont. Áthajóztunk a Vaskapun, kiléptünk a Kárpát medencéből, ahol tavalyi túránk során Dévénynél beléptünk. Nézzük is, hogy mit hagytunk a hátunk mögött. Ha csak az utolsó 120 kilométert vesszük alapul, akkor magát a Vaskapunak nevezett Dunaszakaszt. Maga a történelmi Vaskapu csak Orsovától tartott idáig, mégis a köztudatban úgy terjedt el, hogy Galambócnál lépünk be e földrajzi egységbe, ami nyilván a folyó arculatának megváltozása miatt alakult így. A Dunakanyar után, itt szorul ugyanis újból hegyek közé a folyó, ahonnan valójában csak, a Déli-Kárpátokon áttörve lép ki az alföldre, mondhatjuk a Kárpát medencéből a Balkánra. Ezen a szakaszon áthaladó itt vált igazán dunai hajóssá, ha Baba Caia sziklát megláthatta. Ez a Duna szentélye, a maga elmerült múltjával, legendáival romantikus miliőjével. Ha viszont tágabb értelemben tekintünk a mögöttünk álló folyamkilométerekre, akkor a magyar történelem egy kis darabját is hátunk mögött hagytuk. Kelheimnél említettem meg először Széchényi Ödön nevét, aki 1867-ben a Ludwig csatornán jutott el Párizsig, és bár Esztergomig a Nibelungokkal utaztunk, a magyar történelem végig kísért minket a Duna mentén Gizella szülő városától (Bad Abbach) egészen Szörényvárig (Turnu Severin), ahol Hunyadira, mint szörényi bánra emlékezhetünk. Ahogy ezeken elgondolkodom, rájövök, hogy befogadni is nehéz azt a gazdag történelmet, népek kohézióját, amit szeretett folyónk, a Duna köt össze. Ahogy Édesapám fogalmazott: "A folyó kapu a világra". A Duna szülöttjeként ebben a világban próbálom magamat elhelyezni, 1520 kilométer tudással és emlékkel felvértezve, gondolatimat még sokáig rendezgetve.
A kis pihenő után lassan megérkeztünk utunk végcéljához, Kladovóhoz. Bár eredetileg szerettünk volna eljutni Bulgária kapujáig Vidin-ig, de a logisztika csak így volt megoldható. Először az Oszmánok által alapított Fetislam (Iszlám kapuja) erődítmény romjai tűntek fel a jobb oldalon. Jelenleg egy sportközpontnak ad helyet, hasonlóan Szendrő várához. Talán szerb barátaink úgy gondolták, hogy a modern kor gladiátorainak kellő motivációt adhatnak az ősi falak. Másfél kilométerrel lejjebb, a Kaldovói strandon húztuk utoljára partra a "Happy for 2"-t. Alig, hogy leterítettem a sátorlapot, az égi áldás a semmiből egy felhőszakadás képében öntött minket nyakon. Lányaink ennek ellenére teli szájjal mosolyogtak az esőkabátok kapucnija alól - ennyire örültek, hogy vége a szenvedéseiknek. Az egész csak negyedóráig tartott, ami arra volt jó, hogy mindenünk elázott, és a kenu tele lett vízzel. Mégsem csináltunk ebből nagy ügyet. Ekkor találkoztunk azzal a fiatalemberrel is, aki két nappal előzőleg a Kis-kazán bejáratanál köszönt ránk. Zentáról érkezett nyaralni az Al-Dunára román feleségével. Egyből segíteni akart az "ázott csöves hajósokon". Kérdezte a lányokat, hogy mit vegyen nekünk? -Meghív étterembe. Mondjuk csak, mire van szükségünk. - Csilláék mosolyogva világosították fel, hogy bár szakadt vándorok vagyunk két hét evezés, és kevés tisztálkodási lehetőség után, de azért ennivalóra még telik. - Úristen, hogy nézhettünk ki? Tükörrel utoljára Újvidéken találkoztam.
Időközben megérkezett régi jó barátunk Józsi, és kollégája Sándor a 20 személyes kisbusszal, amin ötünket és hajóinkat fuvarozták haza másnap. A viszontlátás öröme kis időre feledtette a túra vége által keltett érzelmi hullámokat. Egy évvel ezelőtt nagyon összebarátkoztunk Józsival, aki kis csapatunk megbecsült tagja lett. Akkor végig kísért minket a német folyószakaszon, és ahol csak tudta támogatta utunkat. Gyorsan meg is hívtuk őket egy grill- és halétterembe, ahol vacsora közben rögtönzött élménybeszámolót tartottunk. Bár nagyobb búcsúpartit nem rendeztünk, az esti sátor előtti beszélgetést egy pakk román sörrel támogatták meg a fiúk, hálaként a vacsoráért. Szép este volt, barátok között.
2023. augusztus 11. (17 nap) A hazautazás
Szörényvár múltja – A búcsú – Elmerengve Románián keresztül – Megérkezés vegyes érzésekkel
Egész jól aludtam volna, ha a szemközti Szörényvár ipartelepen nem zúg egész éjszaka egy gyár . Szörényvár (Drobeta-Turnu Severin) adottságait már a rómaiak is felismerték, és itt, a hegyekből kilépő elterülő folyón építtette meg Traianus 102-ben a húsz hatalmas pillérre támaszkodó kőhidat, mely hadászati szempontból nagyon komoly jelentőséggel bírt. Az egyszer már legyőzött Decebállal végleg leszámolhatott és megindulhatott Dácia aranybányái felé. Érdekesség, hogy Traianus utódja Hadrianus parancsot adott a híd lebontására. Máig is csak sejteni lehet, hogy ezzel akarta megakadályozni az ellenséges csapatok betörését a Római birodalomba. A város ókori neve Drobeta volt, s így kerülhetett pár évtizede a Turnu Serverin elé kötőjellel. Turnu Severin történelmében volt számunkra egy érdekes esemény. 1866-ban, az egyesített Moldva és Havasalföldön a románság nem tudott fejedelmet választani, így külföldről hozattak egyet, Hohenzoller Károlyt, aki Sigmaringentől a folyón érkezett Turnu Severinbe, körülbelül 10 évvel Verne „dunai hajósa” előtt, aki a sigmaringeni horgászverseny megnyerése után szállt ladikba. Igaz, Borus Demeter egészen a tengerig jutott, a hasonlóság felettébb érdekes. A középkorba visszatekintve, magyar szempontból megemlítendő, hogy 1419-ben Luxemburgi Zsigmond visszacsatolta Szörényvárát a Magyar Királysághoz. Előbb ifjabb, majd idősebb Hunyadi János vezetésével működött tovább a szörényi bánság. Később Hunyadi itt emelkedett fel és lett Magyarország kormányzója. Mátyás idejében az al-dunai végvárrendszer részévé vált, majd a 16. században kezdett hanyatlani, amikor az oszmánok sorra vették be ezeket a településeket. Napjainkban Szörényvár a román Mehidinti megye központja, tele ipari parkokkal. Velünk szemben éppen a dél-nyugati dübörög.Szokás szerint elsőként keltem, Kristóffal egyetemben. Összeszedve magamat rögzítettem egy Belgrád-Kladovó beszámoló videót, háttérben a Vaskaput elhagyó folyóval. Ennek apropója, hogy túránk utolsó napjához, a hazautazáshoz érkeztünk. Ennek megfelelő volt a hangulat a táborban. Valaki örült, valaki kissé szomorú volt a helyzettől. A nemzetközi csapat tábort bontott és megindult Brza Palanka felé. Sokukat Vidinnél várta a hazafelé tartó busz. Eljött a "nem szeretem" búcsú ideje. Elköszöntünk azoktól, akik tovább folytatják útjukat. Külön érzelmeket váltott ki Marcitól és Zoránéktól való elköszönés, hisz velük két hetet úgy eveztünk együtt, hogy közben közös nyelvet beszéltünk, barátokká váltunk. Marcit felruháztuk teli gázpalackkal, és a nálunk megmaradt élelmiszerrel. Gondolatainkban vele eveztünk tovább, így tartva magunkban a lelket a következő túráig. A meghatódottság érződött a szemekben, amikor elkészült az utolsó közös fotó. Időközben Romiék is előkerültek, akik előző nap este érkeztek, hogy két másik magyar családdal neki vágjanak a bolgár szakasznak. Ők üdén, frissen, mi egy kicsit leverten, de nagyon örültünk a viszontlátásnak. Miközben hajóink felkerültek a trélerre, utolsóként házigazdánktól Dejántól búcsúztam, akivel csak ebben az évben közel 1 hónapot töltöttünk együtt vízitúrákon. Utoljára Mohácsi induláskor borultunk egymás nyakába, és most is barátsággal búcsúztunk. Mind a ketten tudjuk, hogy a búcsú csak erre az évre szólt. Deján még utoljára segített nekünk, amikor reggelre egy több oldalas ciril betűs dokumentummal tele pecsételve megjelent táborunkba. Nem tudom pontosan mit tartalmazott, de átsegített minket a szerb-román határon. Történt ugyanis, hogy előző nap kiderült, buszunknak nincs engedélye EU-n kívüli személyszállításra. Már minden megoldást számba vettünk, hogyan fogunk átmenni gyalog a határon, de végül a dokumentumok birtokában mindenki fel mert szállni a haza felé tartó járatra. Előtte persze még beugrottunk a helyi üzletbe, hogy maradék dinárunknak a fenekére verjünk. Jókora pakkokkal teszteltük a busz befogadó képességét. Határátlépést az erőmű gátján ejtettük meg. A szerb határőrök könnyedén engedtek át, majd a gát közepén, a senki földjén jó darabig elidőztünk. Daruk szedtek ki egy hatalmas uszadékfát a turbina ágból. A román határőrök ugyan félre állítottak, de mire megkérdezhettem volna, hogy mi a probléma, már engedtek is tovább. Orsováig a Duna mentén haladtunk. Elérzékenyülve és vágyakozva néztem le a folyóra, ahol tegnap még a zsilip felé eveztünk. A szél most is hasonlóan borzolta a víz felszínét. Hálát éreztem, hogy eljuthattam ide, amire oly régóta álmodoztam a kis-Duna partjainál. Nem tagadom furcsa állapotba kerültem. Szótlanul bámultam ki a busz ablakán, gondolataim nagyon mélyen jártak. Emlékek tömege szaladt el előttem, gyermekkorom dunai élményeivel. Régi álmom vált valóra, amikor átevezhettem a Duna "szentélyén". De egyből előjött egy másik gondolat is. - Kedves Duna, van még dolgunk egymással. 933 kilométer még eljutsz a tengerig, no és ott van a forrás, Donaueschingen - Ingoldstadt kaland. Ezek várnak még ránk, hogy minden szegletedet megismerhessem. Utóbbin a TID sem közlekedik, tehát egymásra leszünk utalva. - Orsovánál elkanyarodtunk a folyótól, és a Cserna völgyében folytattuk utunkat. Csodálatos vidék, mégis szótlanul néztx0em az elsuhanó tájat. Így értünk Nagylakra, az elmúlt két hét élményeit rendezgetve fejemben, hogy később Neked, kedves Olvasó, ez a kis írás segítséget nyújtson, ha erre tévedsz utazásaid során. Feleségem meg is kérdezte, mi történt velem, hogy ilyen csendben utazom? Nem volt rossz kedvem, csak rengeteg helyen cikáztak a gondolataim, szerettem volna velük egy kicsit magamban lenni.
A román-magyar határon aztán észhez tértem. Jó kis várakozás vette kezdetét, mert határőreink éppen váltáshoz készülődtek. Este 7 volt, mire a BKV Római parti telephelyére értünk. Lepakolás, hajók a csomagtartókra, és persze búcsúzkodás. Mondhatnám megszokott mozdulatok, mégis kettős érzés volt bennem. Előtör az elmúlás megélése, de a másik agyféltekem előrevetítette a jövő lehetőségeit, a szebbnél-szebb túrákat, amik majd megélünk. És persze ott voltak előttünk a rövid távon ránk váró élmények. Melegvizes fürdő, tiszta ágy, család, unokák, és persze a munka, ami eredményeként majd újra vízen lehetünk. Nehéz eldönteni a jaj de jó lesz, vagy éppen a sátor előtt ülve rágyújtok egy pipára érzés e az erősebb. Arra jutok, hogy a jelent kell megélni, de soha el nem feledve, hogy egy másik világ is vár rám. Tapasztalatból tudom, hogy már maga a gondolat is feltölt, és energiát ad a szürke hétköznapokban.
Este nyolc is elmúlt már, mire benyitottunk az RSE telephelyére, ahol Rátkai Jani telefonos iránymutatása alapján megtaláltuk a több mint egy hete hazaküldött felesleges holminkat. Helyükön egy üveg szerb bort hagytunk Jánosnak és Áginak. Elérkezett a végső búcsú, Attilák, Kristóf és mi is haza felé vettük az irányt. A Sziget-fesztivál már javában bömböltette hangsugárzóit, a rakpart lezárva, kerülhettünk. Negyed 10-re értünk haza. A szomszédok segítettek leemelni a kenut, majd kipakoltunk. Csilla egyből indított egy mosást, Ő a tettek embere. Bennem a szokásos üresség. Volt egy hét is, mire minden a helyére került, de akkor már újra vízen voltunk.
A talaj már nem hullámzik, de a szívem még valahol az al-Dunán felejtődött. Azokra a barátokra gondoltam, akik lassan elérik a Vaskapu 2 zsilipet, és kilépnek a bolgár vizekre. Melankóliámat az csillapította, hogy tudtam, csak pár nap és újra szülőföldemen a Kis-Dunán evezünk. Így tett Kristóf is, akivel Tahi felett beszélhettük át közös élményeinket.
